Valójában ez csak egy édesanya véleménye volt, Horváth Klaudiáé, aki szerint egy férfi sem tudja átérezni azt, amikor egy nő kilenc hónapig hordja a szíve alatt a magzatát, és aztán fájdalmak között megszüli. Az anyák megbecsülését, érdemét kisebbítené, ha az apákat is hasonlóképpen megünnepelnék. Szerinte ne legyen Apák Napja, mert ez most, így: butaság.

Sokan azonban a Valódi Egyenlőségért Egyesület színeiben kiállt Toplak Zoltánnak vidáman visszakívánták a "Boldog Apák Napját!" köszöntést - vagyis egyetértenek az ünneppel, és üdvözlik azt.

Akivel mélyebb beszélgetést is sikerült elérni, elmondták, hogy az apák nincsenek eleget otthon, nem tudnak elég időt eltölteni a családjukkal. 

Akadt, aki szerint ennek a körülmények az okai, egyszerűen a gazdasági helyzet nem engedi meg, hogy egy férfi ne hajtson látástól vakulásig. Egy házas férfi szerint a felesége is így van ezzel, tehát nem nem specifikus a dolog - egyszerűen mindkettejüknek sokat kell hajtani.

Egy idősebb asszony azt mondta, hogy náluk piacoznak, árulnak. Miután reggel az óvodába kerültek a gyerekek, elindulnak és mire haza kell vinni őket, visszaérnek. De hétvégén is így megy ez náluk, csak akkor egyéb módon oldják meg a gyerekek felügyeletét. Vagyis mindenki egyformán sokat dolgozik, és mindenki egyformán keveset van a kicsikkel.

Volt férfi, aki azt állította, ezt akarni kell. Aki szakít időt a családjára, az tud velük lenni.

Egy középkorú asszony is a férfiak hozzáállását kritizálta, szerinte nagyon erősen hat még a szocialista rendszer férfiideálja, aki reggeltől-estig a gyárban hajtott, és ettől számított kemény férfinak. Ma Magyarországon a sokat dolgozó férfi a Férfi. 

Ez az asszony elmondta, mekkora öröm neki, amikor babakocsit toló apukát lát, vagy a gyerekével kézenfogva sétáló férfiakat. Reméli, nem csak láthatás történik ilyenkor épp - tette hozzá búcsúzóban.

Giczy József - friss nagypapa, mint kiderült - azt tartja, hogy a fiúkat rá kell nevelni az apaságra. Otthon, de az iskolában is. Családfőkké kell nevelni őket, akik képesek felkészülten belevágni a családalapításba, amikor eljön annak az ideje. Sok-sok fölösleges tantárgy és ismeret helyett kapcsolatokról és emberségről, családról kellene beszélni a fiataloknak.

Végül egy középkorú, jó kiállású férfi jött oda, és ő a válása történetét mesélte el. A gyerekeit nem is láthatja, az anyjuk ellene neveli őket - bár abban ő is vétkes, hogy túl sokat dolgozott. Megromlott a kapcsolata a volt feleségével, aki szinte meggyűlölte már őt. Ezt egyébként túlzásnak érzi - bele is fogyott ebbe a gyűlöletbe, tizenöt kilóval kevesebb most, mint egy éve - hiszen ő nem ivott. nem kocsmázott, nem volt erőszakos - csak hajtott a családjáért.

Túl sokat is.

Itt egy link a Locke című filmhez. A főhős, John Locke észtvesztő tempóban száguld Angliában legifjabb gyermeke anyjához, aki éppen szülni készül - és nem a felesége. Hatalmas mentális werőfeszítéssel igyekszik telefonon egyben tartani a családját, a munkáját, és megerősíteni legkisebb gyermeke anyját. Nagyon szeretem. A Spoileres leírását ide fogom majd tenni. 

Tom Hardy, a főszereplő éppen olyan szakállat visel a filmben, mint én a való életben. :-D

Nagyszerű élmény apának lenni, és a legjobb, hogy a fiaim egyben a barátaim is! Szuper!

 Magától értetődő, hogy a férfiak mennyire szeretik a háborút?

A háborús történetek alapján azt gondolhatnánk, hogy a férfiak szeretik a háborút – a háború az ő férfias játékuk. Ez a sötét oldaluk. A világos oldaluk az, hogy ez az a szertartás, amellyel kompenzálják azt a tényt, hogy eldobhatóaknak kell lenniük. Ezek segítségével készülnek fel rá. A háborús történetek az a szelep, ahol kiengedhetik a férfiak az érzelmeiket. Ezeken keresztül dolgozzák át a félelmeiket.

Bruce ’Namból való hazatérése után mesélte ezt el:

„A sátrainkat patkányokkal osztottuk meg, amelyek addig sem féltek jönni, míg ébren voltunk, alvás közben pedig még kevésbé. Sosem felejtem el, amikor egy ilyen patkány keresztül rohant az arcomon. A farka egy mérföld hosszúnak tűnt. – Bruce Gilkin, vietnámi veterán.

Meglehetősen kétséges, hogy Bruce élvezte volna, amikor a patkány keresztül rohant az arcán. Elmesélni ezt a történetet, ez volt az ő terápiája. Olyan ez, mintha összefüggene ez egy nagy küzdelemmel, és később ez válik a kedvenc történetévé.

"Ez a mi utunk ahhoz, hogy egy negatív tapasztalat egy erős, kötő tapasztalattá váljon – részévé a személyiségünknek. Ezzel dolgozzuk át a rémséget magunkon."

Az Afganisztánból és Vietnámból hazatérő katonák olyan vidékre tértek vissza, ahol nem akarták hallani az ő háborús történeteiket. Nem tudták átdolgozni a velük történteket, elnyomták azokat, és a droghoz, alkoholhoz folyamodtak. Belül megteltek félelemmel és kétségekkel. A szovjet katonák szanatóriumba kerültek, az amerikaiak pedig börtönbe, vagy öngyilkosok lettek.

A háborús történetek két dilemmát hordoznak magukban. Először is gyógyító hatású lehet annak, aki meséli, de megbetegítő a fiaknak, akik hallgatják. A fiú megtanulja, hogy ő is úgy kezelje az élményeit, ahogy az apja – eljön az idő, amikor kockáztatnia kell az életét. A második dilemma, hogy ezek a történetek nyugalomba ringatják a mesélőt, és elfeledtetik vele, hogy a mélyebb, sötétebb félelmei kezeléséhez komolyabb segítséget vegyen igénybe.

Mi a megoldás?

Hatalmazzunk fel olyanokat tanácsadásra, akiknek vannak harci tapasztalataik, vagy kiképzési tapasztalataik. Képezzük ki az apát, hogy segíteni tudjon a fiának, vagy lányának, hogy elmondja – ő azért kockáztatta az életét, hogy nekik legyen választási lehetőségük akár mást tenni. Meg kell tudnia, mi érdekli a gyerekeit, és segíteni, hogy ők alternatívákat dolgozzanak ki a háború helyett.

1. A férfiakat eldobhatóvá tévő politika

 A poszt traumás stressz rendellenesség hagyatéka.

„Engem megöltek Vietnámban. Csak ezt akkor még nem tudtam.” – Paul Reutershan, Narancs Ügynök (vegyi anyag lehet - fordító) áldozat

Tény: A Vietnámi háború után több veterán lett öngyilkos, mint ahányan magában a háborúban meghaltak.

Tény: Körülbelül az összes vietnámi veterán 20 % - a, és a harci veteránok 60% - a szerzett pszichiátriai sérülést.

Tény: kutatások találtak 400 000 veteránt, akik vagy börtönben voltak, vagy feltételesen szabadon vagy próbaidőn..

Tény: csak Los Angelesben több, mint 20000 hajléktalan veterán jár az utcákon, és az ellátó központnak kevesebb, mint 300 ágya van a számukra

Ha megértjük azt a pszichológiai felelősséget, ami azzal jár, hogy valaki férfinak születik, akkor kezdhetjük megérteni azt a tényt, hogy a a lelki sérülések 60 %-át a harci veteránok szenvedték el. A Polgárháború után a sérülést katona szívnek hívták. Szívremegésnek, mellkasi fájdalomnak, szédülésnek. Az I. Világháború után légnyomásnak. A Vietnámi háború után poszttraumás stressz rendellenességnek.

 Milyen élmény a poszttraumatikus stressz rendellenesség?

Sok férfi élt át ilyesmit:

"A fejfájás pár évvel azután kezdődött, hogy hazatértem Vietnámból... nem sokkal ezután a feleségem egyik éjjel az előszobában talált engem terepruhában és kezemben a bajonettemmel... Mindez rámutatott 12 évvel a hazatérésem után, hogy nem teljesen tértem haza Vietnámból, egy részem ott maradt...

Az enyémhez hasonló történetek jellemzik a vietnámi veteránok ezreit. Az a probléma, hogy sok veterán képtelen elmondani mi romlott el. Csaknem bele kellett halnom, mire rájöttem, hogy az egyetlen esélyem az életre, ha mindezt kibeszélem magamból. "

Milyen egy váratlan visszaemlékezés?

"Egy nyílt úton vezetek, amikor szembe repül velem egy átlagos jet. Egy F-4 - essé válik, aki épp bevetésről tér vissza Námból. A hegy előttem erősen fényleni kezd, a kivételes ágyútűztől, amit kap, A gondolataim előre-hátra ugrálnak. Otthon vagyok: Námban. A sötét út fehér terelővonala az éjszakai lövedékek világító nyomvonalává válik. Ha képes vagy az utolsó bekezdést százszor gyorsabban olvasni, és ezerszer intenzívebben átélni, akkor képet kaphatsz róla, milyen is egy ilyen váratlan visszaemlékezés."

Egyik barátom írta: A volt apósom, aki megjárta a II Világháborút, ágyúzta és bombázta a nácikat, évekkel a csaták után hideg izzadságban ébred és rettegve, hogy gyilkolnia kellett. Amint egy történész írta: "A II. Világháborúban ami a leginkább kimerítő volt, a félelem attól, hogy ölni kell, és a félelem, hogy az illető ölve lesz."

Mi az oka, hogy többet hallunk a Vietnámi háború veteránjaitól a lelki sérüléseikről, mint más háborúk veteránjaitól? Érzékenyebbek voltak a Vietnámban harcoló férfiak? Nem egészen. Irónikus, de azért, mert a kimentés hatékonyabb volt. A II. Világháborúban pl. aki elveszítette egy robbanásban a lábát, az valószínű, a helyszínen meghalt. Vietnámban rokkant veterán lett belőle. Háromszor annyian vannak köztünk, mint a II. Világháború után voltak. 

A halottak száma a Vietnámi háborúról kevésbé mondja el annak borzalmait. A lelki és fizikai sérültek száma - 50000 vak, 60000 aki öngyilkosságot követett el (ez a hivatalosan látókörbe kerültek száma), az abnormálisan magas számú közlekedési balesetet elszenvedettek száma, a 33000 bénult áldozat - többet mond erről. 

Meg kell állapítanunk, hogy a Vietnámi valódi trauma nem kapott kellő tiszteletet. Praktikus szinten meg kell állapítanunk, hogy a tisztelet az, ami adekvát segítség a veteránoknak, akik szembenéznek: a hajléktalansággal, a munkanélküliséggel, a gyilkossággal, az öngyilkossággal, a szerekkel való visszaéléssel, a Narancs Ügynök mérgezéssel, a késői stressz tünetegyüttessel, a bebörtönzéssel, amputációkkal, kémiai mérgezésekkel. 

Amikor a New England Journal of Medicine leközli, hogy a veteránok többet szenvednek a PTSD - től (Posztraumás stressz rendellenesség) mint az erőszaktevőktől és rablótámadásoktól mások, az kis nyilvánosságot kap.  New Yorkban mindössze négy szervezet támogatja a veteránokat, míg több mint ötven foglalkozik a nők problémáival. 

Bontottuk a régi garázst. A padozathoz értünk, ahol minden deszkadarab több csavarral volt rögzítve. Elkezdtük felfeszíteni őket. Úgy láttam, a hozzám legközelebb esőt csak egy csavar tartja, gondoltam, feltépem egyedül. Elkezdtem feszíteni a végét, emeltem és emeltem, „csak enged”. Dühös voltam, veszekedtünk reggel az asszonnyal, ki akartam adni a mérget. Öcsém – az ezermester – átlépett a deszka fölött:

– Várj… – nem tudta továbbmondani, mert a fa engedett, és az addig rögzített energia egyetlen pattanással felszabadult. A padlódarab felcsapódott, és telibe találta testvérem orrát. Ő felkiáltott, megtántorodott, és a sebhez kapta a kezét. Nyögött, én ijedten álltam.

– Szédülök – mondta, és leült a garázs egykori sarkába. Csend volt, csak a testvérem orrából csöpögött folyamatosan a vér. Megmozdultam, tenni akartam valamit, nem bírtam elviselni tehetetlenségemet. Miért nem figyeltem? Peti küzdött a fájdalommal, én meg álltam. Rátekintettem. Szememből megindultak a megbánás keserű-forró könnycseppjei.

Egymást néztük, a két férfi: a némán vérző és a csendben síró.

Néha számot kell vetni, körülnézni a világban és a szívünkben. Mi vesz körbe, merre tartunk, és hogyan képeződik mindez le bennünk, férfiakban. Nem akarok minden férfi nevében beszélni, de tény, hogy egyre nő az antifeministák és saját útjukat járó férfiak száma. (MGTOW, ejtve migtau, a nőkkel az elköteleződő vagy akár bármilyen, a szükségesnél több kapcsolatot elutasító férfiak közössége.) Szeretnék kicsit számot vetni ezzel.

Egy - családfő pedig nem lehetsz. A mai nő szükségtelennek és megalázónak érzi, ha a férje a család feje szeretne lenni. Tisztelet a kivételnek. Nem mondom, hogy az emancipált párkapcsolat nem működik. Van erre példa. De kevés férfi mondana nemet rá, még az ilyen kapcsolatban élők közül is, ha felajánlanák neki - legyen ő a főnök otthon. A feminista propaganda azonban elhitette az emberekkel, hogy ez csak rossz lehet a nőnek. A férfiakba kódolt igény az nem számít. Maguk a férfiak nem számítanak. Úgyis mind erőszakoló, gonosz, önző, hatalmaskodó... és perverz alak.

Persze ezzel a büszke tartással a nők egy fontos adut kidobtak a kezükből, amiért megéri egy férfinek házasodni velük. És nem értik, miért mond egyre több férfi nemet a házasságra, amit elsősorban a nők akarnak megkötni, és elsősorban ők akarnak felbontani. Néha teljesen elképesztő indokok alapján. (Válóperes ok volt például, hogy fürdés közben krákogott a férj...) 

Kettő Aztán nézzük a köz elé hogyan kerülünk ki! Idézek a "Férfisors 2.0 A férfiak ellen hangolt társadalom" című könyvből (megrendelési információk a cikk végén).

"4. Média, kultúra

4.1 Újságok, könyvek, blogok,  internetes portálok

Ebben az alfejezetben több idézet is lesz, mivel cikkekkel főleg Deansdale szokott vitába szállni, és okos, fordulatos stílusát kár lenne nélkülözni.

Egyelőre azonban nézzük az általános jellemzőket.

Hírekben pl. ha férfiak kerülnek pozitív módon említésre, akkor ők mindig „emberek”, „rendőrök”, „tűzoltók”, „orvosok”, stb. Soha nem férfiak.

Ha nők kerülnek a hírekbe hasonló módon, akkor ők „nők”.

Hasonlóképpen, pl. terrortámadásoknál az áldozatok mindig „emberek”, de a nőket és gyerekeket kiemelik ezekből, így: „Az terrortámadásnak tizenkét áldozata volt, közülük három nő és két gyermek.”

Ha rossz színben lehet feltüntetni férfiakat (rablás, gyilkosság, erőszak), akkor a tettes nem „rabló, gyilkos, erőszaktevő, bűnöző”, hanem „férfi”. (37)

Azt a legtöbb magyar ember tudja, hogy kb. hetente lehet hallani nőkről, akiket férjük/élettársuk bántalmazott, esetleg megölt. Miközben nők is bántalmaznak férfiakat (ld. OKRI kutatás, megjelent: Családi iszonyok, 2005) ennek nincsen hírértéke.

A férfiak problémáira szokás úgy hivatkozni, hogy ők „frusztráltak”, ami szinonimája a „hisztisnek”. (38)

Deansdale ír arról, mi nem nőellenesség, noha a média annak címkézi:

„Csak a fogalmak tisztázása végett szúrnám ide, hogy semmi köze a nőellenességhez, ha valaki szimplán csak nem emeli a nőket piedesztálra, nem tartja őket különbnek a férfiaknál, realisztikusan látja a hibáikat és gyengeségeiket, vagy mondjuk elítélően nyilatkozik egy (azaz 1) nőről. A modern média ezeket nagy előszeretettel címzi nőellenességnek, ami persze egyértelmű jele annak, hogy a média nőpárti.” (39)

Egy másik idézet Deansdale – től, amelyben arra mutat rá, hogyan is hangolja a nőket a férfiak ellen a média.

„És ha már a csapból is az folyik, hogy itt hegemón maszkulinista macsóuralom van, akkor mi a fenét keresnek olyan cikkek a főoldalon, hogy “A sok fiú árthat az anya egészségének“? (40) Ami amellett, hogy tudományosan teljesen védhetetlen ökörség (valójában az iparosodás kora előtti időkre vonatkozó alaptalan antropológiai eszmefuttatás), értelmetlenül fokozza a férfiellenességet, és paranoiát okozhat a szülés előtt álló nőknek (ezáltal egészségügyi kockázatot jelentve, ami az irónia netovábbja).” (41)

Népszerű ezoterikus író hazánkban Müller Péter, aki rendszeresen írt a bántalmazott, elnyomott nőkről és az elnyomó férfiakról. Ez egyébként nem baj, mert sajnos ez a jelenség létezik, beszélni kell róla. Azonban a művész úr, a feministákhoz hasonlóan, egyedi példákból általánosít, és kollektíven az egész férfinemet állítja be bűnösnek és bűnözőnek.

Ő írta a „Férfi élet – női sors” című könyvet. (Rivaldafény, 2013) (42) Már a cím megmutatja azt a fajta elfogultságot, ami az egész könyvön végigvezet. A férfinak élete van, a nőnek sorsa.  A borítószövegen az író azt írja, hogy épül az új világ, amelynek a nők tiszteletére kell épülnie. Felmerül a kérdés: nem a két nem egymás iránti, kölcsönös tiszteletére kellene épülnie?

Egyáltalán: miért evidens, hogy a férfiak megkapják a tiszteletet manapság? A nyilvánosság előtt aligha, menő lett reklámokban, filmeken, sorozatokban gyerekesnek és idiótának ábrázolni őket (erről később bővebben). A magánéletben pedig egyre inkább megjelenik ez a fajta feminista gyökerű viszonyulás a nők részéről. Sőt, sok férfi is átveszi, és ellenséges, gúnyos lesz saját férfitársaival szemben, ha azok nem követik a feministák „haladó” nézeteit.

Amerikában sorra lehet olyan képeslapokat kapni, melyek a férfiak kárára viccelődnek, csúfolódnak. Az egyiken pl. hörcsög ketrecben van két férfi, egyikük a lépcsőn igyekszik kifelé, a másik a mókuskeréken fut. Fentről egy óriási nő néz érdeklődve rájuk. A felirat: „Persze, szórakoztatóak egy darabig, de aztán fárasztó mindig takarítani utánuk.” (43)

Visszatérve egy pillanatra Müller Péterhez (és általában a feministákhoz), ők minden, a történelem során hozott rossz politikai és gazdasági döntés okainak a férfiakat tartják. Mi (a férfiak) tehetünk arról, hogy a világ a szakadék felé sodródik.  Nem a vezetők, a politikusok, a királyok, a főurak és hadurak. A férfiak, kollektívan. Azokat a férfiakat előszeretettel hagyja figyelmen kívül, akiket pl. a Katolikus Egyház szentté avatott emberszeretetük miatt, vagy akik aktivistaként valamely jó cél mellett küzdenek napjainkban. Ők is férfiak, nem csak a hatalom csúcsán lévők. Akik egyébként szintén nem mind bűnösök.

A múlt vélt, vagy valós hibáinak szüntelen felemlegetése – méghozzá generációkkal ezelőtti hibáké – állandó feminista eszköz. De ezt újságok, blogok és pl. Müller Péter is, rendszeresen megteszi. Rajtunk, ma élő férfiakon kérik számon pl. a középkor, vagy az ókor férfiközpontúságát. Mi közünk van nekünk mindehhez?

Érdekes, és gyakorlatilag elmondható, hogy ha valahol a nőknek nehéz volt, ott általában a férfiaknak méginkább. (44) Ha háború dúlt, a frontokon férfiak harcoltak. Az inaszakasztó és veszélyes munkákat a mai napig férfiak végzik.

És egy újabb idézet Deansdale – től:

„Az csak a nőközpontú felfogás csökevénye, hogy a férfiak bármely problémája lényegtelen és per definitionem illegitim, s ha egy férfi mégis foglalkozik velük, akkor nyilván csak egy nyafogó lúzer, akinek fel kéne nőnie. A férfiaknak igenis vannak valós társadalmi gondjai, amikkel ugyanolyan joguk foglalkozni, mint a nőknek a női problémákkal.” (45)

A feministákra és Müller Péterre is elmondható, hogy szapulnak, szapulnak és szapulnak. Nem tudom, ki mondta nekik, hogy a céljaiknak szidással és lelki „rugdosással” kell a férfiakat megnyerni. Már Konfuciusz is tudta, hogy egy csepp mézzel több legyet lehet fogni, mint tíz hordó ecettel. Tiszteletet és elfogadást kellene képviselniük a férfiakkal szemben, nyitottan az erényeikre. Majd ezután és ezzel együtt kellene építő kritikát megfogalmazniuk.

Amennyiben kinyitnák a szemüket, rájöhetnének, hogy sok megbízható, dolgos, jóindulatú férfi van a világban. Akkor Müller Péter sem írna olyat a „Férfiélet, női sors” – ban, hogy önfeláldozó, megbízható, erős férfiakat ma nem lehet találni. Ha nem lát, az elsősorban az ő szégyene. Ne a sorból kitűnő, karizmatikus férfiakat keresse, azok mindig is kevesen voltak. Az egyszerű, szerető szívű, otthon és a világban helytállókat nézze inkább."

Három A miniszterelnökünk azt nyilatkozta, hogy a nők a megbízhatóak, ők a stabil pont a családban. Mert a bíróságok zsinórban ítélik oda nekik a gyerekeket váláskor? A férfiak is szívesen bevállalnák a gyereknevelés nyűgeit. Kevés, aki nem.
A Férfiak 40 kapcsán az Alkotmánybíróság kimondta, hogy a nőknek az Alaptörvény alapján plusz, tehát többletjogok járnak. Vagyis nem lesz negyven ledolgozott év után nyugdíj még a nehéz fizikai munkát végző férfiak számára sem. Szemben a nőkkel, akiket Magyarország külön törvényekkel véd. Miért is egyébként? Miért számítanak ők annyira rászorulónak? Vannak területek, ahol a nők vannak hátrányban, és vannak, ahol a férfiak. Ez alapján bizonyos esetekben a férfiakat is lehet védeni külön törvényekkel.

Na jó, ennyit a kesergésből, egy férfi panaszát úgyis egy másik férfi érti csak meg igazán (vagy még az is jól kineveti), úgyhogy némi pozitív jövőbetekintés következik. 

Egyre több férfi jön rá oktalan sorsára. Alakulnak a férfiközösségek. Ahol egyébként nem csak a világot akarják megváltoztatni, de önmagukat is. Mert nekünk, férfiaknak is értéket kell vinnünk a világba, és ehhez inspirációt, erőt gyakran a támogató férfiak közössége tud adni. Ld.: Apa akadémia, Férfiak Klubja, Férfisátor. Az önnevelés remek helyei. Illetve támogató férfiközösségek alakulnak pl. a Férfihang internetes férfiportál olvasóiból is. Az elszigeteltségünk csökken, rájöttünk, hogy nem a magányos farkas az erős, hanem a falkába szerveződő.

Szóval a jövő jobb lesz. Ha többet szenvedünk, akkor is, mert a közös szenvedés össze fog hozni minket. És együtt változtatni tudunk.

Először magunkon - aztán a világon!

A Férfisors 2.0 A férfiak ellenhangolt társadalom megrendelhető a Facebook-on személyes üzenettel a https://www.facebook.com/toplak.zoltan.1/ profilon, vagy emailban az eposzegy@gmail.com - on. Lehet közvetlenül is utalni az árát a Valódi Egyenlőségért Civil Társaság számlájára. Számlaszám: Valódi Egyenlőségért Civil Társaság, 10400669-50526883-66741001 A nyomtatott könyv ára 1390 Ft és 410 ft a postaköltség, tehát 1800 Ft a teljes költség, pdf változat 990 Ft. Megjegyzés rovatba postacímet fel kell tüntetni, hogy tudjam, hova kell küldeni, és hova állítsam ki a számlát.

(Amerikai adatok alapján.)

Amennyiben Amerikában egy, a 18 éves kort elérő férfi visszautasítja a mozgósítás, bevonultatás célját szolgáló regisztrálást, akkor először is nem kaphat állami alkalmazást (a US Post-tól az FBI-ig). Másodszor elébe néz egy 250 000 dolláros büntetésnek és öt év börtönnek. A börtönben pedig a fiatalsága és az erőszak elutasításáról szóló hírneve révén homoszexuális erőszakoknak és akár AIDS – nek néz elébe. Miért? Mert túl érzékeny volt ahhoz, hogy az ölést válassza.

Összegezve elmondhatjuk, hogy a csak férfiakra kiterjedő sorozási nyilvántartás és a csak férfiakat érintő harckötelesség legalizálja a férfiak megerőszakolását. Képtelenek vagyunk segíteni annak az érzésén, hogy túlzunk, amikor összehasonlítjuk a férfiak tömeges kivégzését (pl. a “Glory” – Dicsőség című film is megmutatja ezt) a törvényesített szexuális erőszakkal. Annyira megszokott, hogy a férfiak halálát “dicsőségnek” hívjuk.

A többféle választással rendelkező nő, és a lehetőségek nélküli férfi.

Sok államban (Amerikában) az a fiú, aki nem esik át a sorozási nyilvántartáson, nem kaphat felvételt az állami iskolákba és nem kaphat kölcsönt a magániskola finanszírozására. A férfiközpontú regisztráció a nőknek az alábbi lehetőségeket kínálja fel, ha nem regisztrálnak:

1. felvételizzen állami iskolába
2. felvételizzen magániskolába, állami támogatással
3. házasodjon és dolgozzon, legyen szingli és dolgozzon, legyenek gyerekei…

A férfiak lehetőségei:

1. börtönbe vonulni

A  férfiakra és nőkre vonatkozó különböző normáink azt eredményezik, hogy a nők kivonhatják magukat erkölcsi dilemmák alól, és magukra és nőtársaikra úgy tekinthetnek, mint jóval ártatlanabb és erkölcsösebb emberekre a férfiaknál.

A hímsovinisztább országok jobban védik és egyben korlátozzák a nőket. Olaszország és Spanyolország teljesen megvédi a nőket a katonaságtól, meg sem engedve nekik, hogy csatlakozzanakm hozzá. Dánia megengedi a katonának állást, és a harci részvételt is, de a sorozás alól felmenti őket. Akár csak az USA – ban lehetőséget adnak kötelesség nélkül. Ezek az országok férfi-, illetve nősoviniszták, nem pedig emancipáltak.

Annak a mértéke, hogy egy ország mennyire emancipált az, hogy mennyire szabadítja fel a férfiakat a nők megvédésének kötelezettsége alól, és mennyire neveli a nőket arra, hogy egyenlő mértékben védjék meg a nők a férfiakat is. Nincs ország, mely túlságosan emancipált lenne.

A szovjet vagy izraeli hadseregben sem egyenlők a nők a férfiakkal?

Tény: a női hadtestet az Izraeli védelmi erőkben CHEN – nek hívják, ami a héber formája a “báj” szavunknak.

Azt hisszük általában, hogy a szovjet és az izraeli hadsereg az, ahol a nők tényleg egyenlő kötelességeket viselnek a férfiakkal. Nos, nem igazán. A szovjet haderő kevesebb mint egy százaléka női. Nőket nem küldenek harcolni. Izraelben mindkét nem alanya a sorozásnak, de harci kötelessége csak a férfiaknak van. A nők számára a harc vállalása egy opció, amit manapság szinte soha nem kérnek számon.

A szovjet, illetve izraeli nők (az amerikaiakhoz hasonlóan) tanulhatnak olyan szakmákat, amelyeket a leszerelés után tudnak hasznosítani. (Tanár, technikus, szakács, stb.)

Adófizetők pénzén kiképeznek nőket olyan szakmákra, amelyekből profitálhatnak a civil életben, míg a férfiakat arra tanítják, hogy ölj, vagy megölnek! 

Azok a férfiak, akik túlélnek, és visszatérnek a civil életbe, olyan tapasztalatokkal és kiképzéssel, amelyek a rombolásról és nem az építésről szólnak. (Majd megvádoljuk a férfiakat, hogy destruktívak és nem konstruktívak.)

Az izraeli férfiak nem kell, hogy ugyanannyit szolgáljanak, mint a nők? Nos, elméletben a férfiak három, a nők két évet. A valóságban a férfiak átlagosan tizenhárom évet szolgálnak, míg ötvennégy évesen elveszítik az alkalmasságukat, a nők kevesebb, mint két évet. Miért? Először is: a nők kb. 50%-át hívják be, míg a férfiak 90% – át. Másodszor: az izreali anyákat nem kényszeríthetik szolgálni a kötelező két éven kívül, míg az apákat igen. Harmadszor: a férfiakat – akár apák, akár nem – évenként két hónapra berendelik a kötelező három éven felül, míg el nem érik az alkalmatlansági kort. Csak a gyermektelen nőknek kell készültségben lenniük. Negyedszer: háborús időkben a férfiak addig szolgálnak, míg arra szükség van. És csak ők szolgálnak addig!

A meghatározott “üveg pince”.

Elit osztály, vagy halálosztály? A katonaság a férfihatalom következménye?

“A politkám, uram? Katona vagyok, nekem nincsen politikám, uram!” Henri Giraud francia generális

Az USA – ban, akárcsak Franciaországban a háború indítása a törvényhozás és az elnök kezében van. Mindkettőt a választók határozzák meg. A generális csak olyan mint egy sofőr. Az a munkája, hogy elvigyen oda, ahova mi mondjuk neki.

A katonákat egyénileg nem a dominanciára, hanem a szolgálatra képezik ki. Miután bebizonyította, hogy képes elfogadni parancsokat, adhat ki ő azokat. A kiképzése során az a tény, hogy parancsot adhat abból fejlődik ki, hogy képes parancsot elfogadni – a dominanciájának az alapja a szolgálat és alárendelődés.

Azt gondoljuk, a japán férfi tipikus példája a domináns férfinak. Nos, a II. Világháborúban a japán katonák a Harcos Útja alapján voltak kiképezve. Arra készítették fel őket, hogy meg akarjanak halni az uralkodóért és az őseikért. Számukra nem volt más választás: győzelem vagy halál. A kamikaze harcosok egy következménye voltak ennek a felfogásnak: a totális rabszolgaság valaki “Más” – ért.

Gyakran hallatjuk a hangunkat a férfiak versengése miatt, de becsukjuk a szemünk a férfiak önzetlensége előtt. A hadseregben a férfiak feláldozzák magukat az országukért, és azon emberek szabadságáért, akik erről nem is tudnak. (Ld. a szerb határszakaszon pl. a mi biztonságunkért dolgoznak 0-24 – ben. a fordító) Maga az önzetlenség. Még a hadsereg szintén veresengő. Verseng a szolgálatért, annak jobb végrehajtásáért. A férfiak életében a versengés gyakran út az önzetlenség gyakorlása felé.

Az Irak-Irán háborúba először Irán, majd Irak fiúkat küldött a frontvonalakba 6 éves korig. A fiúk éppúgy lőttek és dobtak gránátot mind a katonák, és az Irakiak visszalőve, küldték éppúgy a halálba őket. Az iraki katonák miután elkezdték lelőni a fiúkat, elkezdték jelenteni, hogy nem megy már úgy, mint addig. Csődbe kerültek morálisan, rémálmokról számoltak be, és évekig kísértették őket az emlékek. A gyerekek bevetésének pont ez volt a célja: tönkretenni az iraki morált. Annyira elterjedt volt a fiúk bevetése, hogy ha Iránban megtamadtak egy várost az irakiak, a családok a fiaikat rögtön harcolni küldték, azt híve, hogy jobb, ha a frontvonalon meghalnak, és a Mennybe jutnak, mintha egy légitámadás során halnak meg, és nem harcoltak egyáltalán. A Mennyel, mint a halál jutalmával a fiúk “önként” jelentkeztek a harcra. Azelőtt, hogy törvényesen a hozzájárulásukat adhatták volna bármihez. Ez a gyerekkor szocializálta a fiúkat, akik gyűlölt Szaddam űhusszeinekké, és a lányokat, akik védendő nőkké váltak a szemünkben.

A háború nem a Paradicsom jutalmát adta el a fiúknak, hanem hogy ingorálják a poklot maguk körül. Senki sem figyelmeztetett pl arra, amikor egy szovjet katona felvette a halott anyja mellől annak csecsemőjét, és a kis test darabjaira foszlott a kezében… vagy arra, amikor egy afganisztáni lázadó egy másik szovjet katonának a csípőjénél bemetszést csinált, és a bőrét, mint valami trikót, annak a feje fölé húzta.

Amikor mi valakinek az életével törődünk figyelmeztetjük, és nem szép ígéretekkel csábítjuk. A cigaretta reklámokon figyelmeztetünk a lehetséges következményekre, de a sorozási reklámokon nem. Amikor Amerika a 70′-es évek végén adókat fizetett, hogy segítsen Iránnak, akkor segített kifizetni a fegyvereket az országnak, hozzájárult az emberek besorozásához, a fiúk frontvonalra küldéséhez.

Kínai fiatalembereket azzal képeztek a halálfélelemmel való szembenézésre, hogy kb. 4-5 követ a fejükre tettek, majd a legfelsőket szétzúzták pöröllyel. (Képzeljük el, mondjuk a Time magazint amint pl. csak lányokat mutatnak, amint pöröllyel a fejük felett csapkodnak… nem jeleznék vajon rögtön, hogy szexizmus van?) Nos, ennek a gyakorlatnak két trükkje van igazából: először is a kövek közt a pöröly ereje elveszik, így a fiatal férfiak nem sérülnek meg. Másrészt megtanít arra a pszichológiai igazságra, hogy a dolgok sokszor nem olyan rosszak, mint amilyen rossznak kinéznek.

Ma két lehetősége van mindkét nemnek harci helyzet esetén. A nők választhatnak, hogy bevonulnak katonának, vagy nem vonulnak be. A férfiak pedig választhatnak, hogy bevonulnak katonának, vagy bevonulnak katonának.

A nők lehetőségének bővítése látszólag az egyenlőséget szolgálja, valójában azonban az egyenlőtlenséget növeli. A valódi egyenlőség egyenlő kötelezettségeket is jelent, nem pusztán a lehetőségek egyenlőségét.

A nők a Perzsa Öböl – beli háborúban ugyanakkora harci kockázat mellett kevesebb pénzt kaptak, mint a férfiak?

Amikor az USA háborús konfliktusba keveredett Panamában, Schroeder képviselő asszony három mítoszt terjesztett elő az ott szolgáló női katonákkal kapcsolatban.

1. A nők a férfiakkal egyenlő harctéri kockázatot vállaltak
2. A nőket a harci pozícíóból törölték, mert nem akarták, hogy előléptetési lehetőséghez jussanak
3. A nőket a harci pozícióból törölték, mert nem akartak ugyanannyit fizetni nekik, mint a férfiaknak

Nézzük a tényeket!

1. Harctéri kockázat. Panamában 23 halott férfire jutott 0 azaz nulla sebesült(!) nő. A Perzsa Öbölben 375 halott férfi jutott 15 nőre. Ha kombináljuk a két háború adatait, akkor minden halott nőre 27 halott férfi jut. Mivel a szolgálatban lévők közül ez az arány 9 férfi 1 nőhöz, a halálozási kockázat háromszor nagyobb volt a férfiak között. Ha a férfiak a halottak kevesebb mint 4 százalékát tették volna ki, és ha a férfiak a halálozási kockázatból 1:4 -hez osztoztak volna a nőkkel, Schroeder asszony mondta-e volna, hogy a harctéri rizikó azonos a két nem esetében?
2. A nőket nem akarták előléptetni. A tisztek között a nők aránya (USA hadsereg) 16,6 százalék, míg a teljes haderőben 14,5 százalék. Magasabb az arányuk a tisztek között, mint a legénység között. Azért ez magáért beszél.
3. Egyenlő fizetés. Mindenki a Perzsa öbölben 110 dollár extra fizetést kapott a harci szituáció miatt. Miközben (ld fent!) a harctéri, halálozási kockázat nem azonos!

Tehát a férfiak kevesebb előléptetést kaptak, nagyobb volt háromszorosan a halálozási kockázatuk, és mindezért ugyanannyi pénzt kaptak, mint a nők. És nők elleni diszkriminációról olvasunk, nem pedig férfiak elleniről.

Amikor a férfiak a házimunkának a harmadát végzik el, mi kritizáljuk őket, hogy nem osztoznak azon. Amikor a nők a teljes extra fizetést megkapják a harctéri kockázat miatt, miközben harmadakkora kockázatot vállalnak, akkor mi harcosnak hívjuk őket és meghitelezzük a “megosztoztak a veszélyen” jelzőt.

Az én testem, az én választásom?

Melyik nemre gondolok, ha azt mondom magzatként joga van az élethez, 18 évvel később pedig kötelessége van a halálra? Igen, a férfiak azok.

Nyilvántartani a férfiak adatait a behíváshoz ugyanannyira szexista, mintha a nők adatait azért tartanák nyilván, hogy később gyereket szüljenek.

A Válogató Bizottság büszke rá, hogy náluk nincsen megkülönböztetés, mindenkit fajra, bőrszínre tekintet nélkül beválogatnak, és eközben csak férfiak szerepelnek az adatbázisban. A nőknek érvényes: “az én testem, az én ügyem”, férfiaknak: “az én testem, a kormány ügye.”

Szívatások és ugratások

Amerikában kétféle hadsereg van. A nőké és a férfiaké. Ezek fizikailag nincsenek szétválasztva. A kemény kiképzés arra neveli a férfiakat, hogy értékeljék le az életüket, mondjanak le az egyéniségükről, mert háborúban így jobban irányíthatók és felhasználhatók. A civil életben is jól alkalmazható szakmai képzések (amelyekre jobban jelentkeznek a nők) viszont pont azt az üzenetet hordozzák, hogy egyre értékesebb az egyén élete.

A férfiak egymással szembeni ugratásai és szívatásai azt a célt szolgálják, hogy felkészítsék egymást a kiképzés tömeggé formáló attitűdjére, illetve fenntartsák azt. A nőknél ilyen nincs, ez szembe menne az egyén értékességének szemléletével. Ez nem lenne akkora probléma, ha a nők és férfiak el lennének különítve. Így azonban a férfiak azt látják, hogy bár egyenlőnek vannak a nők véve a férfiakkal, a kiképzésük mégis gyengébb, és ha egy férfi ugratni és szívatni kezdené valamelyik nőt, pont ahogy férfi társával tenné, akkor hamarosan mind a karrierje, mind a családi élete romokban heverne. Vagyis a nők akarják a férfiak sütijét, de a hozzá szükséges erőfeszítés nélkül.

A “terhes haditengerész” tünetegyüttes

Nem politikailag korrekt megtárgyalni bizonyos kérdéseket a hadseregen belül. Viszont tény, hogy elég nagy százaléka a katonanőknek abortáltatta a magzatát, miután terhességre hivatkozva kibújt a Sivatagi Vihar hadműveletben való részvételi kötelezettsége alól. Ez nagyon rossz dolog, kijátszani egy kötelezettséget, melyre felesküdött, egy magzattal, majd utána megölni azt. (Name Witheld hozzávetőleges szavai, hadiorvos, Kuwait)

Előfordul, hogy a haditengerészet női tagjai, miután hasznot húztak a technikai kiképzésből (lett egy új szakmájuk) és bevetésre mennének, váratlanul terhesek lesznek (áldott állapotba kerülnek) és a kötelességük alól felmentik őket.

Ez mind kompatibilis a önmagát felértékelő magatartással, de amikor a női személyzet 40% – a (mint az történt az a USS Acadia-n) terhes lesz, harci szituációban a férfi legénység életét veszélybe sodorhatja. Ugyanis a hadsereg csapatmunkára képez ki. A tagoknak tudniuk kell éles helyzetekben jól kommunikálni egymással, amikor a másodperc töredéke alatt életek sorsa múlhat ezen. Amikor váratlanul hiányzik egy nő a csapatból, a helyét nem lehet csak úgy egyszerűen betölteni, mivel azon kívül, amit csinál, fontos az a mód is, ahogyan kommunikál a csapat többi tagjával. Ha egy nő hiányzik, az egész csapat hiányzik. Következtetések? Képzeljük el, mi történt volna, ha Conklin hadnagy egy terhes nő lett volna, amikor két iraki rakéta tizenöt láb széles lyukat robbantott az USS Stark oldalába.

A támadás gyorsan terjedő tüzet okozott, amely azzal fenyegetett, hogy darabokra robbantja a hajót kétszáz fős legénységével együtt. A huszonhét éves Conklin hadnagy (valós személy, igaz történet) égési sérülést szenvedett a lábán, a kezén és a karján (mindkét oldalon), tudta, hogy el kell jutnia a lángoló, szétroncsolt hajótesten a személyzeti kabinig, hogy ott kikapcsolja a fő tűzszelepeket (firemain valves) amivel még megmentheti a hajót.

Az út a kabinig szuroksötét volt, és kb. 400 fokos. (Eléggé pokolinak tűnik.) Elindult egyetlen sós (tenger) vízbe áztatott pólóval védve magát, csukott szemmel. A szemhéja mindkét szeméről leégett. Egy csővezetéken kellett átverekednie magát, amelyben az ujjairól, a tenyeréről, és ahol a bőre érintkezett a forró fémmel, a bőr és a hús lemállott. Visszaemlékezése szerint, mintha egy teljesen beizzított sütőrácson mászott volna oda-vissza. Végül elzárta a szelepeket, de mivel a hajó még veszélyben volt a süllyedéstől, illetve a robbanásveszély sem múlt el, folytatta mentő tevékenységét.

Amíg Conklin hadnagy ezt elvégezte Mark Caouette tengerész, akinek a lábai megsérültek, és bőven veszített vért, visszautasította, hogy a társai biztonságba vigyék, hanem más szelepeket zárt le, biztosítva a hajót a felrobbanástól. Később a holttestét egyik ilyen szelep alatt találták meg.

Ők és még mások elérték, hogy a 200 fős legénységből összesen 37-en haljanak meg, és 163 ember túlélje a támadást.

Csapatban dolgoztak, és mind felmutatták azt az erényt, hogy a saját életük elé helyezték másokét. Ezzel semmilyen módon nem fér össze az a mentalitás, hogy élvezem a kiképzés hasznait, aztán kifogást (teherbeesést) keresek a behajózás előtt, hogy kibújjak a kötelességteljesítés alól, majd mikor ez sikerült, abortáltatom a magzatom.

Az utolsó egy-két évtizedben úgy tekintettünk a szexizmusra, hogy az az, amikor a férfiak tiltakoznak ellene, hogy nők szolgáljanak egy csatahajón, vagy egy tűzoltócsapat tagjaként. Ahogy egy szolgálattevő jellemezte a helyzetet: “Nem várunk addig, míg éles helyzetben eldől, hogy ki kockáztatja az életét a társaiért, vagy menti a saját bőrét. Amikor valaki beáll közénk, mi rögtön kemény helyzetek elé állítjuk, hogy kiderüljön, hogyan viseli ezeket. Amikor nőket helyezünk ilyen szituációkba, rögtön diszkriminációt kiáltanak – nem mind, természetesen, de éppen elegen. De ha egy nőnek körömreszelője van, én még nem láttam, hogy ne a bőrét mentette volna. “

A “terhes haditengerész” szindróma nem csak a haditengerészetre jellemző. Ilyen vagy olyan formája megtalálható szinte valamennyi fegyveres testületnél, ahol nők is szolgálnak. Minden kutatás azt mutatja, hogy a férfiak úgy látják, hogy a nők érdemtelenül jutnak hozzá kitüntetésekhez illetve előléptetésekhez, nemegyszer szexuális szolgáltatást kínálva fel értük. A férfiak neheztelnek, amikor ezek a nők mégis szót emelnek az egyenlő fizetésért.

 A nők komolyan vételét a seregben ismét képbe hozták azok a tanulmányok, melyek szerint a katonai karrier szempontjából a nők 21%-át vették figyelembe szemben a férfiak 51%-ával. A férfiak úgy érezték ez egy válasz volt arra, hogy a nők bőrkrémet, makeup-ot és frizurát viselnek még szimulált harci helyzetekben is. (Nem tudom, jól értettem-e Farrell szavait, de ha igen, akkor ez elég szexistának tűnik. Eredetiben ezt írta: The men felt this attitude was reflected by female soldiers using skin cream, putting up their hair, and wearing make up – even under simulated combat conditions.)

 A West Pointon a nők négyszer gyakrabban betegednek meg, mint a férfiak, miközben nincs egyenlő sztenderd férfiakra és nőkre, hanem dupla van, külön mindkét nemre. Például a tengerészeti újoncképző, felmenti a nőket a gyalogsági harci kiképzés alól. Eredmény? Az Öböl háborúban a nők nem tudták a katonai járművek kerekét kicserélni, gyorsan mozogni a nehéz üzemanyag kannákkal, sérült bajtársat gyorsan mozgatni, és hasonlókat. Sokkal fontosabb azonban, hogy a férfiak a saját karrierjüknek tettek keresztbe, ha szót emeltek ezen diszkrimináció ellen. Elég ironikus, hogy a diszkrimináció elleni tiltakozás tette őket sebezhetővé a diszkriminációval vádlók előtt.

A tágabb kép kétféle mentalitást tükröz: a “harcolok, ha szükséges” – férfiattitűdjét, a “harcolok, ha azt kívánom” nőiével szemben. A “férfiak hadserege”, amely alárendeli az életét, és a “női sereg”, amelyik felértékeli azt. Ez újragenerálja azt az érzést, hogy ezek a nők blöfföltek, mikor az egyenlőségről beszéltek.

 Levelet írtam a Nők Lapja főszerkesztőjének, Vékási Andrának az eheti számban megjelent bocsánatkérése miatt. A bocsánatkérésben kitér rá, hogy hiba volt egy bajbajutott nőnek, hogy nem szakember válaszolt, hogy a felelősség mindig azé, aki üt. Előzmények itt.

Warren Farrell “A férfihatalom mítosza” című könyvében arról ír, hogy miért téves az a feltételezés, hogy a férfiak birtokolnak minden hatalmat és rámutat arra, hogy milyen rendszerszintű társadalmi hátrányokkal néznek szembe a férfiak.  A könyv figyelemreméltó, érdekes és elgondolkodtató felvetéseiből újabb részletek következnek, válogatásom 2. része. 

A férfiakkal szembeni erőszak szórakoztatás

Már a sportokban, a “férfias” értékekre nevelés során arra oktatjuk fiainkat, hogy áldozzák fel magukat a többiekért, a közösségért, gyermekekért, nőkért. A férfiakkal szembeni erőszakot tetszésnyilvánítással fogadjuk (például futball, küzdősportok, jéghoki) míg a nők ellenit aggodalommal és félelemmel követjük.

Gondoljunk csak az sportcsapatok neveire! Vikingek, Aztékok, Trójaiak. Agresszív kultúrák nevei. De találkozhatunk húsevő vadállatok neveivel is: Párducok, Medvék, Tigrisek. (Amerikában használt nevekről van szó.) De gondolhatunk az autóneveinkre is: Jaguár, Cherokee, Fury, Stealth. Képzeljük el a következő neveket autómárkaként: Ford Fairy, Dodge Daisy, Plymouth Pansy… A “győzött a csapatunk” megfeleltethető a “védve van a társadalmunk” – nak. A férfiak egymás közti agressziója biztosítja a nők (és gyerekek) védelmét. Ma a nők elleni erőszak tiltólistán van. A férfiak elleni erőszakot szórakoztatásnak hívjuk. A rabszolgákat rabszolgáknak tartjuk még mindig.

A nők tényleg békésebbek, mint a férfiak?

A nők természetüknél fogva békésebbek a férfiaknál? A történelem nem ezt mutatja. A Bloody Mary (ital) I. Máriáról (Tudor Mária) kapta a nevét, aki háromszáz protestánst égetett meg. I. Erzsébet Írországot dúlta fel és fosztotta ki, és ha Kolumbuszra úgy gondolunk, mint aki felfedezte és kihasználta az Újvilágot, akkor Izabella spanyol királynőről se feledkezzünk meg, aki küldte őt.

A gyilkosok és az áldozatok is elsősorban férfiak voltak

Miért hoznak létre a férfiak birodalmakat? A védelem és a biztonság forrásaként. Illetve éhínség idején a központi hatalomtól könnyebb támogatást és ételt elnyerni, mint az ellenségtől. De miért támadnak meg olyan birodalmakat, kultúrákat a férfiak, akik nem jelentettek fenyegetést számukra? Élelem és vízhiány. Vagy elnyomva érzik magukat a hazájukban, és új területeket keresnek letelepedésre. Ott bizony legyilkolják azokat, akik ellenállnak nekik. Akik gyilkoltak és akiket túlnyomórészt gyilkoltak, férfiak voltak. Akik mindezek végeredményét – az új hazát – élvezhették, azok férfiak, nők és gyermekek voltak. Vagyis MINDENKI.

Meddig tart, míg egy gyilkolásra tanított férfitársadalom megváltoztatja a mentalitását? Nézzük pl. a vikingeket, akiket a leigázott angol nők attraktívnak tartottak, és összeházasodtak velük. Két generáció telt el, és a kard helyett ekevasakat használtak, az ellenség vagyonának elrablása helyett a saját vagyonukat szaporították termeléssel. Egyszerűen a férfiak motivátora nem az agresszió és a fegyverek, hanem a szeretet és a pozitív megerősítés.

Szeretet vagy szerelem?

Amíg a nők kemény fickókkal esnek szerelembe, addig a férfiak tragédiája adott: el kell magukat vágni a szeretettől, hogy szerelmet nyerjenek. Keménnyé kell válniuk, hogy elnyerjék a nők szerelmét.
A nők azt akarják, hogy a férfiak érzékenyek és empatikusak legyenek? Akkor essenek szerelembe egy érzékeny lelkű művésszel, egy megértő taxisofőrrel vagy egy figyelmes ápolóval. Amíg kemény fickókkal szövődnek szerelmük szálai, addig az üzenet is világos: legyél hős, legyél teljesítményorientált, hozz haza sok pénzt!

Thézeusz története megmutatja, hogy mire és miért kell felkészülniük a fiúknak. Az apja, Aegeusz azt mondta a születésekor, hogy nem akarja látni, míg nem lesz mindenkinél erősebb. Attól félt, ha túl korán kimutatja a szeretetét, a fia nem lesz kész rá, hogy megvédje a népét. Fel kellett, mint apának, készítenie Thézeuszt hogy megmentő legyen, és kész legyen eldobhatóvá, feláldozhatóvá válni. Ez a hatalom célja: szolgálni a királyt, aki szolgálja a népet.

Egy apán addig van nyomás, míg a fia saját munkát nem szerez, és addig neki kell tartania a frontot, a saját munkájával. Addigra azonban a fiú önálló életet él, pont mikor az apja felszabadulna a szeretetére. A férfiakat a kötelességük elszakítja a családuk szeretetétől, míg a nőket a kötelességük a családjuk szeretetéhez juttatja.

A női szépség és szexualitás mindig is kelendőbb volt, mint a férfi

Jó példa az I. fázisú (korábbi) férfiszerepre, valamint a női szépség akkori szerepére Jákob és Ráchel története. Jákob szerelmes lett a szép Ráchelbe, de a lány apja, miután Jákob leszolgálta a Ráchelért kialkudott időt, a testvérét, Leát kapta feleségül egy csalás révén. Lea szerény külsejű volt. A férfinek még hét évet kellett szolgálnia szerelméért. Ezután pedig Ráchel nem szült neki fiút, míg Lea igen. Ezért először Ráchel, később Lea is a szolgálólányukat adták Jákob ágyába, hogy azok szüljenek utódot Jákobnak. Végül négy nőtől lett tizenhárom gyereke. Ebből a négy nőből kettő az unokatestvére volt.

Egyszerűen régen a túlélés eszköze a nagy utódszám volt, és egy férfinek, aki megbízható volt, dolgozott az övéiért, el tudta tartani őket és képes volt védelmet biztosítani a számukra, nagyon nagy volt a becsülete. Rokonait elvehette, bigámista lehetett, és szolgálóival összefeküdhetett, mivel ezek minden terhét és következményét vállalta. A túlélés, a szaporodás szinte minden más törvényt felülírt. Itt a női szépség az az eszköz, ami megfogta a férfit, motiválta, hogy mint családfenntartó mindent beleadjon.

A női szépség mint a nagy alku része.

A szépség egészséget és termékenységet ígért. Formás csípőt – a könnyű szülés lehetőségét, szimmetrikus alakot – az utódok is deformitástól mentesek lesznek, a fogak és a haj épségét – erős, egészséges utódot kihordani és táplálni kész a nő, és fiatalság – a termékenység éveinek legeleje, a nő tehát maga az Ígéret. Az ígéret az utódokra, a családra.

A társadalomnak szüksége volt rá, hogy a férfi és nő függjön egymástól. A férfi a nő szexuális vonzerejétől, szépségétől, a nő a férfi jövedelemszerző képességétől. A függés házasságot, a házasság gyermekáldást jelentett és a közösség fennmaradt, sőt növekedett. A férfi, akit elkábított a nő szépsége, „elvesztette a fejét” és elkötelezte magát arra, hogy támogassa a nőt (és közös gyermekeiket) egy életen át. A történelmünkön át a női szépség és szexualitás mindig is kelendőbb volt, mint a férfi. A női szépség az egyik legrégibb és legerősebb drog.

Változott az udvarlás lényege az ősi idők óta? Nem igazán. A férfi fizeti a vacsoraszámlát, vesz virágot és fizeti az eljegyzési gyűrűt – amit nem kell a nőnek visszaadni, ha mégsem házasodnak össze. A férfi végig vállalja a kapcsolati kockázatot (minden igyekezete ellenére a nő mást választ), míg a nő végig garanciákat kap a férfi elkötelezettségéről. Ez nem a nők hibája, ez senki hibája. Régen a nőknek pontosan ezek a garanciák kellettek, hogy bízhassanak benne, a gyerekeikkel együtt lesz, aki gondoskodik az ő túlélésükről. 

Azonban a jövőnek nem kell ilyennek lennie. A modern nő már nyugodtan vállalhat kockázatot – hisz meg tud állni a saját lábán. A modern férfinek nem kell függő helyzetbe kényszerítenie a nőt az egyoldalúan nyújtott ajándékokkal. Nyugodtan meglepheti egymást férfi és nő és osztozhatnak a költségeken, kockázatokon és terheken, valamint a választás szabadságán már az első alkalomtól fogva.

A nő tulajdon volt, a férfi élete a “tulajdona” szolgálatában telt

Valóban a tulajdonukként kezelték a férfiak a nőket? Warren Farrel szerint ezt kár tagadni, sokszor így volt. De akkoriban – és ezt nem hangoztatja senki – egy férfi előbb halt meg, minthogy a tulajdonában kár essen. A nő tulajdon volt – és piedesztálra volt emelve egyúttal. A férfiak élete a tulajdonuk szolgálatában telt el. A XIX sz. – i Amerikában ha egy feleség bűnt követett el, és bűnösnek találták, a férje ment helyette börtönbe, és ha a család eladósodott, a családfőt vitték az adósok börtönébe.

Amerikában volt idő, amikor tízezrek szegődtek el szolgálatra Európából, és ezek 90% – a férfi volt. A szolgálat kezdetén volt egy hétéves periódus, mikor szinte rabszolgának vették a férfiakat. Sokan a házassághoz akartak elég pénzt gyűjteni, mások hátrahagyták a feleségüket és a családjukat és őket támogatni mentek Amerikába. Gondoljunk bele! Mekkora bizonyítéka a szerelemnek az, hogy vállalja a férfi a nagy távolságot, a hét évi távollétet, a rabszolgamunkát a felesége főztje, házimunkája, társasága nélkül? És ezt nem csak Anyák Napján tették ezek a férfiak. Minden nap, minden órájában – a hét év alatt.

Lányok megölése gyerekként

Régen előfordult, hogy a megszületett lányokat megölték a szüleik. Miért? Amikor kevés volt az élelem, a családoknak fiúkra volt szükségük, akik felnőve kenyeret teremtenek elő, és nem lányokra, akik gyerekeket adnak, és ezzel szaporítják az éhes szájakat. Amikor háború volt, akkor a fiúkat feláldozták a harcokban, a lányokat gyerekként.

A kérdés nem férfi és nő ellentéteként írható le. A kérdés az, hogy kinek a szerepére volt a társadalomnak jobban szüksége az adott időben. A megoldás? Ami felé a nyugati civilizáció tart: mindkét nem tanulja meg, és gyakorolja egymás szerepét is!

Mindkét nem közösen dolgozott az életért

Ma a nők gyakran vannak az élet létrehozóiként, míg a férfiak az élet szétrombolóiként beállítva. A szerző úgy gondolja, hogy sokkal pontosabb és jóindulatúbb azon gondolkodni, hogy mindkét nem közösen dolgozott az életért. A nők az életüket kockáztatták a szüléssel az élet megalkotásáért, a férfiak a honvédelemmel és a kockázatosabb munkák elvégzésével az élet megvédéséért, táplálásáért.

A patriarchátus

Amikor arról beszélünk, hogy patriarchátusban éltek az emberek, arra gondolunk, hogy férfi uralta kormányzás alatt éltek. Elfeledkezünk arról, hogy az emberek mindennapi életében a család – amely nő dominálta – legalább olyan fontos szerepet tölt be, mint a kormányzat, ha nem fontosabbat. Míg a családban minden nő elsőrendű szerepet tölt be, addig a férfiak közül a kormányzati vagy vallási vezetésben alig egy-két százalék vesz részt.

A feministák szerint patriarchátusban élünk immár évezredek óta. A valóság azonban az, hogy már a múltban is patriarchátus ÉS matriarchátus volt egyszerre. Mindkét nem a szerepe szerint domináns volt bizonyos területeken, általában ahol az életét kockáztatta (nők a szülésnél, férfiak a veszélyes, nehéz munkáknál, ill. a katonáskodás terén) és aminek alá is volt rendelve. Mindkét nemnek voltak bizonyos privilégiumai, a nőknek például az, hogy életük kockáztatása nélkül élvezték a védettséget gyermekeikkel együtt. Mindkét nem tagjai, ha követték szerepük modelljét, önazonosságot, identitást kaptak a társadalomtól, kiközösítést, ha elbuktak benne és halált, ha ellene szegültek.