Ma két lehetősége van mindkét nemnek harci helyzet esetén. A nők választhatnak, hogy bevonulnak katonának, vagy nem vonulnak be. A férfiak pedig választhatnak, hogy bevonulnak katonának, vagy bevonulnak katonának.

A nők lehetőségének bővítése látszólag az egyenlőséget szolgálja, valójában azonban az egyenlőtlenséget növeli. A valódi egyenlőség egyenlő kötelezettségeket is jelent, nem pusztán a lehetőségek egyenlőségét.

A nők a Perzsa Öböl – beli háborúban ugyanakkora harci kockázat mellett kevesebb pénzt kaptak, mint a férfiak?

Amikor az USA háborús konfliktusba keveredett Panamában, Schroeder képviselő asszony három mítoszt terjesztett elő az ott szolgáló női katonákkal kapcsolatban.

1. A nők a férfiakkal egyenlő harctéri kockázatot vállaltak
2. A nőket a harci pozícíóból törölték, mert nem akarták, hogy előléptetési lehetőséghez jussanak
3. A nőket a harci pozícióból törölték, mert nem akartak ugyanannyit fizetni nekik, mint a férfiaknak

Nézzük a tényeket!

1. Harctéri kockázat. Panamában 23 halott férfire jutott 0 azaz nulla sebesült(!) nő. A Perzsa Öbölben 375 halott férfi jutott 15 nőre. Ha kombináljuk a két háború adatait, akkor minden halott nőre 27 halott férfi jut. Mivel a szolgálatban lévők közül ez az arány 9 férfi 1 nőhöz, a halálozási kockázat háromszor nagyobb volt a férfiak között. Ha a férfiak a halottak kevesebb mint 4 százalékát tették volna ki, és ha a férfiak a halálozási kockázatból 1:4 -hez osztoztak volna a nőkkel, Schroeder asszony mondta-e volna, hogy a harctéri rizikó azonos a két nem esetében?
2. A nőket nem akarták előléptetni. A tisztek között a nők aránya (USA hadsereg) 16,6 százalék, míg a teljes haderőben 14,5 százalék. Magasabb az arányuk a tisztek között, mint a legénység között. Azért ez magáért beszél.
3. Egyenlő fizetés. Mindenki a Perzsa öbölben 110 dollár extra fizetést kapott a harci szituáció miatt. Miközben (ld fent!) a harctéri, halálozási kockázat nem azonos!

Tehát a férfiak kevesebb előléptetést kaptak, nagyobb volt háromszorosan a halálozási kockázatuk, és mindezért ugyanannyi pénzt kaptak, mint a nők. És nők elleni diszkriminációról olvasunk, nem pedig férfiak elleniről.

Amikor a férfiak a házimunkának a harmadát végzik el, mi kritizáljuk őket, hogy nem osztoznak azon. Amikor a nők a teljes extra fizetést megkapják a harctéri kockázat miatt, miközben harmadakkora kockázatot vállalnak, akkor mi harcosnak hívjuk őket és meghitelezzük a “megosztoztak a veszélyen” jelzőt.

Az én testem, az én választásom?

Melyik nemre gondolok, ha azt mondom magzatként joga van az élethez, 18 évvel később pedig kötelessége van a halálra? Igen, a férfiak azok.

Nyilvántartani a férfiak adatait a behíváshoz ugyanannyira szexista, mintha a nők adatait azért tartanák nyilván, hogy később gyereket szüljenek.

A Válogató Bizottság büszke rá, hogy náluk nincsen megkülönböztetés, mindenkit fajra, bőrszínre tekintet nélkül beválogatnak, és eközben csak férfiak szerepelnek az adatbázisban. A nőknek érvényes: “az én testem, az én ügyem”, férfiaknak: “az én testem, a kormány ügye.”

Szívatások és ugratások

Amerikában kétféle hadsereg van. A nőké és a férfiaké. Ezek fizikailag nincsenek szétválasztva. A kemény kiképzés arra neveli a férfiakat, hogy értékeljék le az életüket, mondjanak le az egyéniségükről, mert háborúban így jobban irányíthatók és felhasználhatók. A civil életben is jól alkalmazható szakmai képzések (amelyekre jobban jelentkeznek a nők) viszont pont azt az üzenetet hordozzák, hogy egyre értékesebb az egyén élete.

A férfiak egymással szembeni ugratásai és szívatásai azt a célt szolgálják, hogy felkészítsék egymást a kiképzés tömeggé formáló attitűdjére, illetve fenntartsák azt. A nőknél ilyen nincs, ez szembe menne az egyén értékességének szemléletével. Ez nem lenne akkora probléma, ha a nők és férfiak el lennének különítve. Így azonban a férfiak azt látják, hogy bár egyenlőnek vannak a nők véve a férfiakkal, a kiképzésük mégis gyengébb, és ha egy férfi ugratni és szívatni kezdené valamelyik nőt, pont ahogy férfi társával tenné, akkor hamarosan mind a karrierje, mind a családi élete romokban heverne. Vagyis a nők akarják a férfiak sütijét, de a hozzá szükséges erőfeszítés nélkül.

A “terhes haditengerész” tünetegyüttes

Nem politikailag korrekt megtárgyalni bizonyos kérdéseket a hadseregen belül. Viszont tény, hogy elég nagy százaléka a katonanőknek abortáltatta a magzatát, miután terhességre hivatkozva kibújt a Sivatagi Vihar hadműveletben való részvételi kötelezettsége alól. Ez nagyon rossz dolog, kijátszani egy kötelezettséget, melyre felesküdött, egy magzattal, majd utána megölni azt. (Name Witheld hozzávetőleges szavai, hadiorvos, Kuwait)

Előfordul, hogy a haditengerészet női tagjai, miután hasznot húztak a technikai kiképzésből (lett egy új szakmájuk) és bevetésre mennének, váratlanul terhesek lesznek (áldott állapotba kerülnek) és a kötelességük alól felmentik őket.

Ez mind kompatibilis a önmagát felértékelő magatartással, de amikor a női személyzet 40% – a (mint az történt az a USS Acadia-n) terhes lesz, harci szituációban a férfi legénység életét veszélybe sodorhatja. Ugyanis a hadsereg csapatmunkára képez ki. A tagoknak tudniuk kell éles helyzetekben jól kommunikálni egymással, amikor a másodperc töredéke alatt életek sorsa múlhat ezen. Amikor váratlanul hiányzik egy nő a csapatból, a helyét nem lehet csak úgy egyszerűen betölteni, mivel azon kívül, amit csinál, fontos az a mód is, ahogyan kommunikál a csapat többi tagjával. Ha egy nő hiányzik, az egész csapat hiányzik. Következtetések? Képzeljük el, mi történt volna, ha Conklin hadnagy egy terhes nő lett volna, amikor két iraki rakéta tizenöt láb széles lyukat robbantott az USS Stark oldalába.

A támadás gyorsan terjedő tüzet okozott, amely azzal fenyegetett, hogy darabokra robbantja a hajót kétszáz fős legénységével együtt. A huszonhét éves Conklin hadnagy (valós személy, igaz történet) égési sérülést szenvedett a lábán, a kezén és a karján (mindkét oldalon), tudta, hogy el kell jutnia a lángoló, szétroncsolt hajótesten a személyzeti kabinig, hogy ott kikapcsolja a fő tűzszelepeket (firemain valves) amivel még megmentheti a hajót.

Az út a kabinig szuroksötét volt, és kb. 400 fokos. (Eléggé pokolinak tűnik.) Elindult egyetlen sós (tenger) vízbe áztatott pólóval védve magát, csukott szemmel. A szemhéja mindkét szeméről leégett. Egy csővezetéken kellett átverekednie magát, amelyben az ujjairól, a tenyeréről, és ahol a bőre érintkezett a forró fémmel, a bőr és a hús lemállott. Visszaemlékezése szerint, mintha egy teljesen beizzított sütőrácson mászott volna oda-vissza. Végül elzárta a szelepeket, de mivel a hajó még veszélyben volt a süllyedéstől, illetve a robbanásveszély sem múlt el, folytatta mentő tevékenységét.

Amíg Conklin hadnagy ezt elvégezte Mark Caouette tengerész, akinek a lábai megsérültek, és bőven veszített vért, visszautasította, hogy a társai biztonságba vigyék, hanem más szelepeket zárt le, biztosítva a hajót a felrobbanástól. Később a holttestét egyik ilyen szelep alatt találták meg.

Ők és még mások elérték, hogy a 200 fős legénységből összesen 37-en haljanak meg, és 163 ember túlélje a támadást.

Csapatban dolgoztak, és mind felmutatták azt az erényt, hogy a saját életük elé helyezték másokét. Ezzel semmilyen módon nem fér össze az a mentalitás, hogy élvezem a kiképzés hasznait, aztán kifogást (teherbeesést) keresek a behajózás előtt, hogy kibújjak a kötelességteljesítés alól, majd mikor ez sikerült, abortáltatom a magzatom.

Az utolsó egy-két évtizedben úgy tekintettünk a szexizmusra, hogy az az, amikor a férfiak tiltakoznak ellene, hogy nők szolgáljanak egy csatahajón, vagy egy tűzoltócsapat tagjaként. Ahogy egy szolgálattevő jellemezte a helyzetet: “Nem várunk addig, míg éles helyzetben eldől, hogy ki kockáztatja az életét a társaiért, vagy menti a saját bőrét. Amikor valaki beáll közénk, mi rögtön kemény helyzetek elé állítjuk, hogy kiderüljön, hogyan viseli ezeket. Amikor nőket helyezünk ilyen szituációkba, rögtön diszkriminációt kiáltanak – nem mind, természetesen, de éppen elegen. De ha egy nőnek körömreszelője van, én még nem láttam, hogy ne a bőrét mentette volna. “

A “terhes haditengerész” szindróma nem csak a haditengerészetre jellemző. Ilyen vagy olyan formája megtalálható szinte valamennyi fegyveres testületnél, ahol nők is szolgálnak. Minden kutatás azt mutatja, hogy a férfiak úgy látják, hogy a nők érdemtelenül jutnak hozzá kitüntetésekhez illetve előléptetésekhez, nemegyszer szexuális szolgáltatást kínálva fel értük. A férfiak neheztelnek, amikor ezek a nők mégis szót emelnek az egyenlő fizetésért.

 A nők komolyan vételét a seregben ismét képbe hozták azok a tanulmányok, melyek szerint a katonai karrier szempontjából a nők 21%-át vették figyelembe szemben a férfiak 51%-ával. A férfiak úgy érezték ez egy válasz volt arra, hogy a nők bőrkrémet, makeup-ot és frizurát viselnek még szimulált harci helyzetekben is. (Nem tudom, jól értettem-e Farrell szavait, de ha igen, akkor ez elég szexistának tűnik. Eredetiben ezt írta: The men felt this attitude was reflected by female soldiers using skin cream, putting up their hair, and wearing make up – even under simulated combat conditions.)

 A West Pointon a nők négyszer gyakrabban betegednek meg, mint a férfiak, miközben nincs egyenlő sztenderd férfiakra és nőkre, hanem dupla van, külön mindkét nemre. Például a tengerészeti újoncképző, felmenti a nőket a gyalogsági harci kiképzés alól. Eredmény? Az Öböl háborúban a nők nem tudták a katonai járművek kerekét kicserélni, gyorsan mozogni a nehéz üzemanyag kannákkal, sérült bajtársat gyorsan mozgatni, és hasonlókat. Sokkal fontosabb azonban, hogy a férfiak a saját karrierjüknek tettek keresztbe, ha szót emeltek ezen diszkrimináció ellen. Elég ironikus, hogy a diszkrimináció elleni tiltakozás tette őket sebezhetővé a diszkriminációval vádlók előtt.

A tágabb kép kétféle mentalitást tükröz: a “harcolok, ha szükséges” – férfiattitűdjét, a “harcolok, ha azt kívánom” nőiével szemben. A “férfiak hadserege”, amely alárendeli az életét, és a “női sereg”, amelyik felértékeli azt. Ez újragenerálja azt az érzést, hogy ezek a nők blöfföltek, mikor az egyenlőségről beszéltek.