Egyre nagyobb divatja van, hogy férfiak is feltárják a lelküket, és megmutassák mindazt a gondot, bajt, örömöt vagy bánatot, ami ott belül található. Én is már többször tettem ilyet, és most is ezt szeretném tenni.

Nagyapám, apám és én... három férfigeneráció. Tettük a dolgunk, dolgoztunk a családunkért, neveltük gyerekeinket. Nem tökéletesen, de eddig minden generáció felnőtt, vagy úgy tűnt, jó úton van. Éltük az életünket, mint körülöttünk minden férfi, egyetértésben, harmóniában, vagy arra törekedve a párjainkkal. Na jó, ez az én esetemben talán nem úgy működött. De nem erről akarok írni. Hanem amikor mindezek után meg kellett tudnunk, hogy hímsoviniszták vagyunk és nőelnyomók. Hogy sanyargatjuk a nőket, és beképzelt macsóként éljük az életünk.

Egyszerűen nem értem, mi gond van velünk, a mi családunkkal. Meg a hozzánk hasonlókkal. A férfiakkal. Megkülönböztetés, disztingválás nélkül kapjuk a nyakunkba, hogy asszonyverők vagyunk (ld IKEA reklám), hogy mi, a férfiak megerőszakoljuk a nőket (ld. #metoo), elnyomjuk pl. a szépírók között is, mi, mindig mi, a férfiak - én is és a testvérem is, aki nagycsaládos édesapa. Soha nem teszik hozzá, hogy tisztelet a kivételnek, hogy becsüljük a rendes férfiakat, hogy tudjuk, hogy ők vannak messze túlnyomó többségben. Nem, mindig, minden férfi hibás, rendszerszinten nyomja el, erőszakolja a nőket, és a párkapcsolat azt jelenti nekünk, hogy bármikor megüthetjük a párunk. Soha de SOHA nem tesznek kivételt a megmondóemberek. Mindig, minden férfi a hibás.

Mi meg csak nézünk, a Toplakék. Apám nem lehetett családfő, mert már szocialistáék is egymásnak ugrasztották a nőket a férfiakkal. Ment a vita otthon is, hogy ki a családfő. A rendszer anyám oldalán állt, mi, férfiak, csak hallgathattunk bűntudatosan, hogy milyen régimódiak vagyunk, hogy rosszat akarunk férfiönzésből a nőnek, aki mellettünk él, stb. Pedig csak Férfiak akartunk lenni. Apám és vele azonosulva én is. Vezetni, felelősséget hordozni, dönteni, élni.  

Azt sem volt könnyű megszokni, hogy a nagymamám éppúgy pénzt kezdett keresni, mint nagyapám. Csökkent a férfiúi méltóság, de jól van, hozzá lehetett edződni. Kisebb presztízs, akkor kisebb presztízs. Végül bizony jól jött, mikor a nagymamámnak nyugdíja lett. Ez sem tisztán fekete-fehér játszma. Kisebb hatalom, kisebb felelősség, kisebb teher, nagyobb szabadság. Kevesebb dolog ami a nőhöz, egyetlen nőhöz köt minket. De hát jól van. Most ilyen az élet. Ha a nőknek ez kell... több felelősség, több teher, kevesebb  férfi. Akkor legyen.

Aztán a rendszerváltás környékén megtalált a feminista propaganda is. A gúny, a cinizmus, az ellenségeskedés. Mi, tudatlan, békeszerető férfiak meg csak néztünk bűntudatosan. Nagyképűek vagyunk, önzők, önteltek, nőket molesztálók? Ilyennek vetítettek le minket. 

Éveken át mart ez a sav belül, hogy bűntudatos legyek, csak mert férfinak születtem, mert szívesen bámulom meg a telt idomú nőket, mert két karika már felkelti az érdeklődésem a rajzlapon, mert arra vágyom minden szembejövő, kikapósabb nővel. Pedig nem én tettem  magamat ilyenné, hanem a természet, az Isten. Szerintem elég szép dolog amúgy is, hogy uralkodom mindezen, és jól ki lehet velem jönni még nőknek is, mert tudom, mi a tisztelet feléjük. 

Persze Müller Pétert mindez nem akadályozza meg, hogy azt írja rólam (is) hogy hülyének, "szőke nőnek" nézek minden nőt. Azt lesem, hogyan verhetem át őket, hol lehet kihasználni őket. Én, aki megszólítani is alig merem őket... elképesztő. Mert metoo, meg anyámkínja rögtön.

Szóval mi, egyszerű férfiak csak nézünk, és - bizony szenvedünk. A savtól és méregtől, amit meg nem érdemelten kapunk a szemünk közé. De még meddig? Mikor vesznek már minket is észre, akik alkalmazkodtunk a nőkhöz, elismertük a jogaikat, csak szeretnénk Férfiakká visszavedleni végre mellettük? Akik tesszük csendben a dolgunk, és nekünk nincsen Müller Péterünk, hogy hízelgő írásokkal kényeztesse megfáradt lelkünket. 

Rólunk mikor vesz végre tudomást a világ?