Imádkozom. Ismét és megint. Nem Miatyánkot mormolok, hanem Ákost hallgatok (konzervatív férfit) búsongva gondolok arra, hogy Isten szeret és gyertyát égetek. 

Vigasztalom magam, engedem, hogy vigasztaljon az Isten. Ákoson, gyertyafényen, Belé kapaszkodó érzéseken keresztül. 

Mert a kutyát nem érdekli, mi, konzervatív, országot, világot, családot építő férfiak mit élünk át.

Ha anyuka  (Stiller Ibolya) világgá kürtöli a panaszát, melynek egy része bizonyíthatóan hazugság, akkor a média körbeöleli, dédelgeti és kollektívan igazságért kiállt? Mindenki hibás? Az apa, aki igazából csak szeretni és nevelni akarja a gyermekeit, a hatóságok, akiket persze Stiller félrevezetett és vezet, majd tehetetlenkedéssel vádolt és vádol meg? Arról mélyen hallgat, hogy ő tervszerűen és könyörtelenül igyekszik kiszorítani a lányait rajongva szerető, gondoskodó és képzett édesapát azoknak az életéből? Hogy érzelmileg rendszeresen bántalmazza és bántalmazta az édesapát, míg együtt éltek, addig is? Ezeknek az alapos gyanúja merült fel Stillerrel szemben. 

Feljelentettem. Az apa és a gyerekek érdekében.

Nem ez az egyetlen eset, amivel találkoztam, de a legnagyobb nyilvánosságot ez kapta. És az anyára nézve semmi terhelőt nem hoz napvilágra a média (félrevezetett? gyáva? hazug? gonosz? mindegyik?), de az édesapa becsülete nem számít. Kétségbeesett, de érthető tettét (rácson keresztül biztosított rendszeres(!) kapcsolattartást az anyának, miután ő hónapokig szinte látni se láthatta a gyerekeket) ezerszer is felnagyítják, miközben ő soha nem kap lehetőséget, hogy védekezhessen, feltárhassa motivációit, indokait. 

Más.

Évek óta könyörgök, udvarlok a Nők Lapja újságíróinak, hogy foglalkozzanak velünk, férfiakkal is. A mi valódi életünkkel. Ha nőjogi szervezeteket meg tudnak hallgatni, ha Bedő Imrét tudják címlapra tenni, akkor velünk, férfijogi aktivistákkal is foglalkozzanak. Ha fontos, hogy egy férfi tudjon sírni, akkor had sírhassunk kicsit a megértő, szerető, női vállukon. Nagyon-nagyon-nagyon kevésszer kapok választ. A főszerkesztő asszonyuk, Vékási Andrea még 2014 - ben egyszer üzent egy ügy kapcsán, aztán dühönghettem, könyöröghettem, érvelhettem, semmi. Csak a jeges szelek üvöltése. Még elutasítani sem utasított el. Semmi. 

Megint más.

Gondoltam, szórakozom kicsit, és elkezdtem nézni a Lost in Space sorozatot a Netflixen. Család a főszereplő, gondoltam, láthatok férfias férfit, nőies nőt, igazi családot. Húsz percig bírtam. Ezalatt megtudtam, hogy az apa egy rideg, a fia életét kockára tenni hajlandó katona, aki utasítgatja a családját, míg a fekete(!) feminista szemléletű fogadott lánya kiosztja, lázad és semmibe veszi a tekintélyét. Nevetségessé teszi önmaga és a többiek előtt.

Miért nem lehet, férfias férfiakat, tiszteletre méltó hősöket látni a nyugati filmekben? Erről bővebben írtam itt.  Helyettük rideg-kegyetlen; ütődött-bugyuta; maradi-zsarnokokat lehet csak látni. Miért nem lehet tiszteletre méltó, ami férfias? 

Van, aki erre azt a választ adná, hogy a női lélek most tombolja ki magát a sok évszázados elnyomatás miatt. :-) 

Szerintem először is a múltban férfiak és nők vállvetve építették a jövőt, nem egymást nyomkodták el. Nem kell mindent elhinni a feministáknak, akik még a nővédelmi intézkedéseket (pl. egy botozásra ítélt nőt két centinél vastagabb bottal nem szabadott megütni, míg férfiakra ilyen korlátozás nem volt) is nőveréssé és elnyomássá képesek avanzsálni. Mert kétcentis botot használhattak nőkkel szemben! Az, hogy ez korlátozás volt a nők testi épségének védelmében, melynek párja hiányzott a férfiak esetén - idáig a feminista író már nem jutott el. Mert mindenhol magát sajnáltatná (és a sorok között gyűlöltetné meg a férfi nemet, mint minden boldogtalanságának okozóját.)

Másodszor ha nagyanyámat verte és kínozta a nagyapám, azt miért rajtam és az én fiamon kell leverni? Már ha teszem azt a feministáknak mégis igaza lenne... Erre nagyanyáink mikor kérték meg a feministákat, hogy álljanak bosszút a késő leszármazott férfiakon? És a bosszú mióta megoldás? Előbb-utóbb viszontbosszút fog szülni.

Harmadszor pedig ez a tombolás nem kiadja az erejét, és végül elcsitul, békét hozva és megtisztulást, mint egy jó sírás, hanem egyre nagyobb őrjöngésbe vált át, és pusztít előbb férfit, aztán már nőt is. Családot, gyereket. Tényleg ez lenne a cél?

Úgyhogy imádkozom, gyertyát gyújtok és ringatom magam, és engedem, hogy ringasson az Isten. Meg akarom érteni a sok frusztrált és csalódott, ábrándozó nőt és az őket támogató férfiakat. A Nők Lapját, ahol nincs idő foglalkozni az olvasói levelekkel, az olvasókkal, legfeljebb csak elolvasni azokat - elvégre ez sem kis dolog, ki is dobhatnák a szemétbe a sok megkeresést. Ki tudná meg? Mert hiszem, hogy elolvasni elolvasnak.

Megbocsátok, újra és megint, mert nekem is megbocsátanak. Isten is, mások is. Hiszem, még Vékási Andrea is, hisz én sem voltam mindig kedves a leveleimben, néha pedig éppen skizoid roham közben írtam neki öt oldalas levelet, A4 terjedelemben. Nem, nem vagyok mintaember. 

Keserédes béke, és remény az osztályrészem így, amiből holnap új nap lesz, új ambíciók és tettek, és estére új ringatás, míg a világ ismét tisztelni és szeretni nem fogja mi az, hogy: FÉRFI.