"Alárendelem magam a férjemnek, nálunk ő családfő” – mondta, éspedig bele a szemembe. Erzsinek hívják, a szülővárosom baptista lelkészének a felesége. Emancipált füleim alig akarták bevenni az információt. Látta rajtam, hogy nehezen hiszem el, ezért megismételte: „Nálunk a férjem a családfő.”

„Nem megalázó ez neked?” – kérdeztem vissza.

„Nem. Tisztelem és felnézek rá, és támogatom a döntéseiben. Ő pedig meghallgatja az én véleményem.” Egész végig meg sem rebben a szempillája, az arca nyugodt, egész tartása magabiztosságot sugároz. De nem azt a feminista, macsós öntudatot, hanem azét az emberét, aki tudja, hogy mennyit ér.

Márpedig sokat. Négy gyermekük van, az ő nevelésük gondja javarészt az ő vállán van, mert mióta megszületett a legkisebb fiúk, aki halmozottan fogyatékos, folyamatosan otthon van. Attila, a férje, sokat dolgozik, és a gyülekezet gondja is az ő vállát nyomja. Nem lógatja a lábát ő sem.

Erzsi erős asszony, férje tekintélyének egy része őt terheli, és ő nem tiltakozik ez ellen; példát ad gyermekeiknek, hogyan tiszteljék az apjukat. Persze ő is számíthat Attilára, aki szintén támogatja az ő anyai tekintélyét.

Hogy van öntudatosság benne, álljon itt egy kis példa: mikor éppen náluk voltam, gondoltam, besegítek egy kicsit. Beálltam a konyhába mosogatni. Kedves határozottsággal leállított: „Köszönöm Zoli, de ez itt az én konyhám. Itt én dolgozom.”

Erzsi tudja, mit jelent Férfiként léteztetni a párját maga mellett. Tiszteletet ad neki és Szeretetet kap cserébe.

Ennyi a Titok.