Bontottuk a régi garázst. A padozathoz értünk, ahol minden deszkadarab több csavarral volt rögzítve. Elkezdtük felfeszíteni őket. Úgy láttam, a hozzám legközelebb esőt csak egy csavar tartja, gondoltam, feltépem egyedül. Elkezdtem feszíteni a végét, emeltem és emeltem, „csak enged”. Dühös voltam, veszekedtünk reggel az asszonnyal, ki akartam adni a mérget. Öcsém – az ezermester – átlépett a deszka fölött:

– Várj… – nem tudta továbbmondani, mert a fa engedett, és az addig rögzített energia egyetlen pattanással felszabadult. A padlódarab felcsapódott, és telibe találta testvérem orrát. Ő felkiáltott, megtántorodott, és a sebhez kapta a kezét. Nyögött, én ijedten álltam.

– Szédülök – mondta, és leült a garázs egykori sarkába. Csend volt, csak a testvérem orrából csöpögött folyamatosan a vér. Megmozdultam, tenni akartam valamit, nem bírtam elviselni tehetetlenségemet. Miért nem figyeltem? Peti küzdött a fájdalommal, én meg álltam. Rátekintettem. Szememből megindultak a megbánás keserű-forró könnycseppjei.

Egymást néztük, a két férfi: a némán vérző és a csendben síró.