Kér segítséget egy férfi, ha bajba kerül? Amikor betegség, baleset éri, amikor elszegényedik a családja, amikor kirúgják, amikor régóta magányos - egyedül próbál megbirkózni a helyzettel, vagy leereszti büszkesége és szégyene álarcát, és a többiekhez fordul?

Igen is meg nem is. A gondok-bajok bizony van, hogy szóba kerülnek - így, igen: van hogy, esetleg, alkalomadtán - a munkatársakkal, munka közben, két fröccs között, vagy egy öltözőben az edzés után. De kit lehet igazán mélyen meghallgatni miközben másra, vagy másra is kell figyelni? Mikor nincs meg a bensőségesség légköre? És ki elég tapasztalt, őszinte vagy képzett, hogy jó tanáccsal szolgáljon? 

Nagyon fontos a szubkortív háló - amikor egymáson segítünk, főleg egyszerű, természetes meghallgatással - de van, amikor már szakember kell. Erről kérdeztem Németh Zsolt László hivatásos segítőt.

- Meg kell mondjam, a praxisom során nagyon ritkán találkozom férfiakkal. Ők akkor jönnek - vagy akkor sem - amikor képletesen szólva már a mestergerenda ég. Amikor alapvetően rendíti meg az életüket a baj, a tragédia. A nők, ők mások. Nagyon karakánnak látom őket, ahogyan a bajban - kényszerből - magukhoz ragadják a kezdeményezést és a vezető szerepet. Persze ez később olyan elnyomott feszültség robbanásához vezet, ami előre megjósolható. 

Zoli a barátom volt. Egyedül élt a nagynénjével. A barátnője meghalt balesetben, majd évekkel később, még mindig párkapcsolat nélkül Zoli lerokkant a lábaival. Nem ment orvoshoz, úgy vélte, egyedül megbirkózik a bajjal. Nem kapott segélyt az államtól, és mivel dolgozni nem tudott, a nagynénje tartotta el. Szinte egyedüli barátai voltunk Sanyival, akivel kártyázni szokott. Azonban hiába hívtuk imaközösségbe (hívő volt) nem jött, csak egyszer. Pár napig erőre kapott tőle. Kártyázni se ment már el otthonról, sem meccsre. Aztán rejtélyesen vérezni kezdett, mintha az életerő folyt volna ki belőle. A külső és belső terhek alatt feladta: nem engedett orvost magához és keringési rendellenesség miatt végül meghalt az Intenzív osztályon, ahova végstádiumban már be kellett szállítani. 

Szerintem iskolapéldája a magányosan küzdő és végül elbukó férfinak. Amire észrevétlenül szocializál  minket a kultúránk. Más kultúrákban azonban nincsen feltétlenül így.

   Gichin Funakoshi karate mester

Japánban (ld. Gichin Funakoshi, a Shotokan karate alapítójának szellemi hagyatékát) pl. természetes, hogy a férfiak összefognak. Legalábbis a tradicionális Japánban még így volt. A közös küzdelmek, edzések összehozták őket, és közben a bajtársiasságot is eltanulták egymástól. Funakoshi mestert pl. hívták békíteni falvak közötti belharcba, vagy leírja (Életem és a karate do), hogy alárendelt felesége iránt milyen tisztelettel viszonyult, és mennyire meglátta egy egyszerű fürdő ruhatárosban a tiszteletre méltó embert (összebarátkoztak). Általában odafigyelt másokra, miközben aktívan sportolt.  A férfiak fürdőkbe jártak, masszíroztatni. Volt idejük egymásra - és magukra.

- Meg kell mondjam, a magyar férfi tipikusan önhanyagoló is - folytatja Németh Zsolt László - érzelmi szükségleteit munkába, ivásba, esetleg szexuális kicsapongásba folytja. Pedig kell neki a megértő szó. A külsejével se törődik mindig eleget, de az érzelmeivel, belső világával még kevésbé. Nagy együttérzéssel és fájdalommal mondom ezt, mert látom, hogy a be nem töltött szükségletei hová viszik ezeket a férfiakat. És a helyzet az, hogy a legtöbb nő vágyik rá, hogy betöltse egy férfi érzelmi szükségeit, csak hát erre időt és energiát kell szánni. Ahogy a családjukra is.

Ha a félelem hajtja a férfit, hogy a jövőt biztosítsa anyagilag, végül elveszítheti a jelent érzelmileg és kapcsolatilag. Bátorság is kell odafigyelni magunkra és egymásra. Hit (nem feltétlen vallásos) és bizalom. Magunkban, egymásban, a lehetőségeinkben. A Sorsunkban - Istenben. 

És nagyon-nagy bátorság kell megnyílni. Őszintének lenni magunkhoz, nevén nevezni a dolgokat, belső tartalmainkat. Naplót vezetni, egy vagy több barátnak elmondani, mi van bennünk, mit élünk meg, mi foglalkoztat. És nem mindig könnyű nevet adni mindannak, amivel önmagunkban találkozunk! Idő és lelki tusa kell hozzá. De az eredmény megéri.

Egyébként egyre több férfi tesz ezért. Férfiközösségek alakultak az utóbbi - immár - évtizedekben. Férfisátor, MentorforMen, Férfihang, Keresztény Férfiak Társasága. 

Uraim meg kell szoknunk, hogy ne csak nekünk szóljon sok médiatartalom (politika, sport, technikai tartalmak) de RÓLUNK szóljon. Az életünkről, a vágyainkról, az érzelmeinkről és a gondjainkról. És akarnunk is kell ezt, tennünk érte. Ne menjen el mellettünk a világ, vagy Zolivá válunk mi is. 

Egy másik utat választó Zoli