Amire válaszolt (videó), Veresegyházy Nóra.

És maga a válasz.

Ha valaki olyan témával foglalkozik, mint a férfiakat érő diszkrimináció a vad feministák részéről, és a hagyományos nemi szerepekhez való visszafordulást emlegeti, számíthat arra, hogy óriási darázsfészekbe nyúl. Toplak Zoltán, a Férfisors 2.0 című könyv írója valóban bombát robbantott, és igencsak felizzott a komment szekció a Facebook-csoportban, ahol a műve megjelenéséről posztolt – noha maga a szerző higgadt párbeszédre törekedne. Ehhez szeretnék én is csatlakozni, és néhány új nézőpontot felvetni a hagyományos női szereppel kapcsolatban.

Abban egyetértek Zoltánnal, hogy a házasság és a család valóban olyan, soha el nem avuló értékek, amiket fontos megőrizni. Ha végignézek a saját baráti körömben, ott is azt látom, hogy a legtöbben az esküvőt tervezik, már házasok, gyermeket terveznek, esetleg máris szülők lettek. Hozzáteszem, valószínűleg egyik barátnőm sem úgy tervezi, hogy a gyermekek tíz-tizenkét éves koráig a négy fal között marad, kizárólag a feleség és anya szerepekre szorítkozva – ahogyan az Zoltán videójában szerepel.

Fotó: Baráth Ildikó

A családos élet tehát lehet nagyon szép – akkor, ha valaki valóban erre vágyik. Azt viszont mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az emberek nem egyformák, így rengeteg oka lehet annak is, ha egy nő nem kizárólag ebben a fajta életmódban látja a kiteljesedést. A saját példámon keresztül tudom leírni, milyen az, amikor valaki kilóg a sorból, és különc módon látja a világot.

Kezdjük mindjárt a legbanálisabb problémánál. Ahhoz, hogy a Zoltán által felvázolt eszményi kapcsolódás férfi és nő között létre jöhessen, nyilván ketten kellenek. Nálam elég ritka, hogy valakibe beleszeressek, és eddig csak egy olyan szerelem volt az életemben, amit azóta sem tud semmilyen találkozás felülírni. Sajnos azt a kapcsolódást elszúrtuk, mielőtt még bármi lehetett volna belőle. De miután átéltem egy ennyire leírhatatlan és megmagyarázhatatlanul erős szeretetérzést, kevesebbel beérni már semmiképpen nem fogom tudni a párválasztás során. Némi keresgélés után rájöttem, hogy óriási tiszteletlenség magammal szemben és a lehetséges partnerrel szemben is, ha a kényelem vagy a biztonság miatt belemegyek egy kapcsolatba, amiben igazából csak fél szívvel vagyok képes részt venni. Így viszont meg kell tudnom állni a saját lábamon, és szükségem van olyan célokra, amiket egyedül is meg tudok valósítani, és amik értelmet adnak az életemnek.

Ebből a szempontból szerencsém van. Sosem kellett sokat agyalnom azon, hogy milyen tevékenység az, ami boldoggá tenne, és amiben ki tudnék teljesedni. Két hivatás is van, amit erőteljesen a magaménak érzek. Az egyik természetesen az írás. Tizenhárom éves korom óta író szeretnék lenni. Bár már régóta írok, mostanra sikerült eljutnom odáig, hogy a történeteim könyv formát kapjanak, és legalább halvány fogalmam legyen arról, hogyan tudom hatékonyan elérni a célközönségemet. A nyomtatásra váró könyveim pedig olyanok nekem, mintha a gyermekeim lennének. A másik hivatás a masszírozás, illetve ide kapcsolódóan a gyógyítás és az egészségmegőrzés témaköre. Ezt a területet hat éve rendületlenül imádom, és szeretnék még sokat fejlődni benne. Emellett a klímaválság okán elkezdett komolyabban foglalkoztatni a környezetvédelem is. Ez utóbbival kapcsolatban elsősorban a saját életvitelemen tudok változtatni; tudatosan vásárolni, megjavítani amim van, ahelyett, hogy lecserélném, csökkenteni a tejtermékeket és tojást (a hús már régen kiesett az étrendemből), és házilag kikeverni magamnak, amit csak tudok (diótejföl, rizstej, takarítószerek). Igyekszem változtatásra motiválni a környezetemben élőket is (persze anélkül, hogy az agyukra mennék :) ).

Ha tehát egy nőnek úgy alakul az élete, hogy átmenetileg vagy véglegesen a karrier kerül első helyre, ez még távolról sem egyenlő a rideg, érzéketlen vagy túlságosan elférfiasodott személyiséggel. Sőt! Igyekszem összeszedni néhányat azok közül az értékek közül, amik a Zoltán leírásában szereplő nőtípusra jellemzőek lehetnek. Ide tartozhat a lágyság, érzékenység, gondoskodás, gyengédség, együttérzés és empátia. Egy pillanatra rugaszkodjunk el azoktól a keretektől, amelyek ezeknek az értékeknek a gyakorlását csak a családra szorítják! Egyértelmű, hogy ezek a minőségek elengedhetetlenek a  gyógyítással kapcsolatos tevékenységekhez és a környezettudatos életvitel igényének megszületéséhez is.

A párkapcsolat és az önmegvalósítás témáját elég részletesen kiveséztem, így most rátérnék az utolsó, szintén nagyon fontos pontra, vagyis a gyermekvállalásra. A fentiek alapján valószínűleg nem meglepő, ha azt mondom, ebbe a dologba eszem ágában sincs egyedülállóként vagy egy langyos kapcsolatba menekülve belevágni. Nem leszek anya csak azért, hogy kötelességet teljesítsek, hogy bármilyen elvárásnak megfeleljek vagy mert félek, hogy senki nem nyitja majd rám az ajtót idős koromra. Emellett a gyermekvállalással kapcsolatban is másképpen gondolkodom, mint a legtöbben a környezetemben. Bármennyire is szép misztérium lehet az anyává válás mások számára, ha én a terhességre és a szülésre gondolok, csak a félelem, a fájdalom és egy olyan végtelen kiszolgáltatottság érzése jut eszembe, amit biztosan nem akarok soha átélni.

Nem érzem magamban azt a fajta anyai ösztönt sem, ami megkönnyítené a négy fal közé való bezáródást a gyermek első néhány életévében. Ettől függetlenül később, ha úgy alakul az életem, lehet, hogy szívesen fogadnék örökbe kicsit nagyobbacska gyermekeket – ez sem kisebb feladat, mintha a sajátjaimat nevelném. Sőt bizonyos szempontból keményebb is, hiszen nem tudhatom, milyen traumákon mentek keresztül a gyermekek, akiket befogadnék, és időbe telne, amíg családdá válunk. Mégis – némi önismeret birtokában – úgy érzem, ebben a feladatban sokkal jobban teljesítenék, mint a babázásban.

Szokás azzal vádolni a nőket, akik nem akarnak szülni, hogy önzőek. Jelentem: a világnak ezek a nők is adhatnak komoly értékeket. És fordítva: önző indokokból is éppen úgy lehet gyermeket szülni, mint azért, mert valaki őszintén vágyik az anyaságra. Lehet a motiváló ok egy kétségbeesett próbálkozás arra, hogy a nő magához láncolja a partnerét, vagy akár az, hogy a gyermekein keresztül valósítsa meg a saját be nem teljesült álmait. Emellett egy kapcsolat lehet megduplázott, egy család pedig a gyermekek száma szerint megsokszorozott önzés is, ha hiányzik az ő szövetségükön kívül állók tisztelete és elfogadása.

Érdemes lenne a konvenciókat kicsit visszabontva átgondolni néhány kérdést. Lehet-e boldog egy olyan gyermek, aki csak azért született meg, mert az édesanyja engedett a társadalmi nyomásnak? Milyen mintát adhat a gyermekeinek az a nő, aki mások nyomására eldobta a hivatását, amit igazán feladatának érzett, és küzd a háziasszonyi szereppel, bár érzi, hogy azt nem rá szabták, és ha megfeszül, akkor is csak közepesen tud teljesíteni benne? És hogyan tudna egy férfi férfi maradni egy olyan nő mellett, akiből idegroncsot csinál a megfelelési kényszer?

Ahogy korábban már említettem, minden férfi és nő, minden pár és minden család egy kicsit más. Legjobb, ha mindenki maga talál rá arra az útra, egyedül, házasságban összekötve és családdá válva, amivel a legtöbbet adhatja a világnak.