- Ketten vagyunk ezen a létrán: én és a majré - mondta a Szaki a Segédjének. Az csak bólintott, az ő térde is remegett. Öt méter magasan álltak: a Szaki - negyvenes, vékony férfi, inas karokkal, és kicsit görbedt tartással - a tető szélén, a Segédje - negyvenes, kövér, szakállas figura, izzadt és fújtatott - a létra tetején. Mindketten egy, az eresztől számolva négyméteres fémkéménybe kapaszkodtak.

A kémény a tető mellett meredt a magasba. Lebontani jött a kéményépítő mester és a segéd. 

- Elvágtad a tartószalagot? - kérdezte a Szaki a Segédtől. Közben meg-megrándult a bele-belekapó széltől.

- Csak a tartóbilincset csavartam szét - tüsténkedett a Segéd, szégyellte, hogy valamit már megint elfelejtett. Így ment ez sokszor - ő elfelejtett dolgokat - hova tette le a szerszámot, mit mondott öt perce a Szaki neki - a Szaki meg türelmesen emlékeztette. Amikor tudta, néha ő se tudta, hol az a szerszám, akkor az bizony ottmaradt. 

A Segéd remegő kézzel elvágta a kémény tartószalagját - Hilti szalaggal fogatták a falhoz. Nem mert lenézni. Félt, hogy megszédül. A Szakit nem zavarta a magasság, a tető széle és a szél, no meg a kémény darab súlya aggasztotta. A magasságot megszokta, úgy mászott a tetőkön, mint pók a falon.

- Háromra megemeljük, és elindulsz vele lefelé - vezényelt a Szaki. Azonban az alumínium borítás elakadt valahol.

- Vissza! - vezényelt a Szaki megint. - Engedd! 

Fújtak, vártak. Lent a Tulaj nézdegélt felfelé kíváncsian. Közel nem mert jönni, nehogy rászakadjon esetleg az egész hóbelevanc. A Szaki is szólt a Segédnek mielőtt felmentek a létrán:

- Zoli! Vedd komolyan, amit mondok! Ha sikítok, engedd el a kéményt, mert különben leránt magával. Figyeltél? Nem vicceltem. Ha kiáltok, elengeded!

Most a szélcsendre vártak, de az nem jött. A meglazított kémény ide-oda ingott a magasban. 

- Na jó, erre hiába várunk. Háromra!

Megemelték az alig negyven kilós fémdarabot - ami legalább száznak tűnt -, a szél rögtön belekapott. 

- A franc - nyögött és egyensúlyozott a Szaki. A Segéd imádkozni kezdett. Hívő volt, és most nagyon remélte, hogy a Szűzanya - mégiscsak ács volt a férje - figyel rájuk. 

A kémény megemelkedett, és a Szaki rögtön lassan hátra kezdett dőlni vele, rá a tetőlétrára. 

- Fogom, Zoli, indulj lefelé!

A Segéd elindult lefelé, feltartott karján várta a terhelést. Az meg is jött, de enyhébb volt, mint várta. Peti, az ikertestvére erősen tartotta a fenti szakaszon. 

Araszoltak lefelé. A szél itt, a ház oldalában már nem ért úgy hozzájuk. 

- Lent vagyok - szólt Zoli fel. Hamarosan eldöntötték a kéményt és Peti is leért. 

- Megcsináltuk - nyugtázta Peti. Cigarettára gyújtott.

- Meg - nevette el magát Zoli, de úgy, mint aki félig sikolt és félig nevet. Az elfojtott idegesség ekkor szakadt fel belőle. - Megint meg. Mint már oly sokszor.

"Köszönöm Szűzanya! A fenébe is: nagyon-nagyon köszönöm." - mormolta később Zoli, miközben a szerszámokat kezdte enyhén remegő kézzel elpakolni.